Pótszerda (poszt-Népszabadság-poszt)

„Megöltek egy szerkesztőséget. Lehet itt variálni, hogy végül mégiscsak gazdasági racionalitás, így vagy úgy (ha volna ilyen racionalitás, akkor mégis mi az úristen zajlott itt az elmúlt hónapokban? vagy egyáltalán: mi zajlik a magyar sajtóban?; racionalitás az anyád picsája, már bocsánat, a faszomba) – ez, ha jobban megnézzük: aktív eutanázia a beteg határozott tiltakozása mellett. Gyilkosságnak is szokták mondani.

(…)

Körülbelül hat éve megkérdezték tőlem, hogy meg lehet-e menteni a Népszabadságot? Pár másodpercig gondolkoztam csak, és azt mondtam – akkor már tizenöt éves online-os gőggel –, hogy nem. Most szégyellem, persze, még akkor is, ha akkor, abban a szövegkörnyezetben annyit jelentett: én nem tudom, hogyan lehet.

Volt egy fölkérésféle, és nem tudtam igent mondani. Nem néztem ki a tulajdonosból semmi jót. Pedig már akkor sem volt szívderítő a választék a piacon. Akkor rúgta ki alólam az Indexet egy másik nagyon korrekt, a gazdasági racionalitásra minden idegszálával figyelő tulajdonos, de még sehol nem voltunk a TV2, az Origo, a vidéki lapok megszállásától. Illetve, reflexből írtam azt, hogy másik. Pedig simán lehet, hogy ugyanaz a tulajdonos volt, mint amelyik a Népszabadságot kinyírta. Strómanolnak és a strómanoltatnak ezek a gennyládák mindenfele.

Mindegy, ha az események irányát követjük, elég világos a cél: ellenőrzés alatt tartani minden fontos csatornát, ami ebben a közéletinek vagy politikainak vagy minek nevezhető médiatérben létezik. Lassan minden tulajdonos zsebben van, pórázon vagy csövön; haver, fogható vagy direkt stróman. Aztán majd lassan azok lesznek szerkesztők is, aztán az újságírók, végül az olvasók is, és eljön végre a tökéletes világ, a NERvána, hogy egy glosszarovatba illő szóviccel vicceljük el az elviccelhetetlent.

A továbbiakban már csak káromkodni tudnék, abból meg kapnak úgyis eleget.”