Lehet írni politizálás nélkül? – Levél az Íróakadémia pályakezdőihez

„A kulturális elit ideológiája a rosszhiszeműséget a művelt, sőt egyenesen a költői létezés fontos tartozékává emelte. Az ilyen-olyan »Csoportok« – szellemileg, lelkileg és testileg ezek is erősen hasonlítottak a letűntnek hitt polgársághoz – létezésük értelmévé az »irodalmi hatalmat« tették.” (Pier Paolo Pasolini: Olaj [az eredetiben: Petrolio])

Kedves pályatársak, kedves Kristóf, Fruzsina, Katalin és Tamás!

Pár hete került kezembe a veletek készült mandineres interjú. Tudjátok, ez úgy szokott működni, hogy érkezik valamilyen hír a káeftéről, ököl-gyomor befeszül, esetenként a röhögőizmok is működésbe lépnek, de ezúttal nem volt ennyire egyszerű. Ugyanis azt mondjátok, hogy nem értitek, mi történik, miért az ököl-gyomor, miért a cirkusz, miért a támadás. Ráadásul ismeretlenül. Hogy pozitív kritika egyáltalán nincs, max a pályaművekben való öncélú halászgatás. Ugyan, ahogyan a fő-főmentor fogalmaz, a cirkusz „el fog ülni”, a fejetekben az értetlenség annál kevésbé.

Írni szeretnétek, azt is mondjátok. Miért van akkor az, hogy az „irodalmi préri” olyan aknamezővé alakul át, ahol ajánlatos minél előbb kiismerni, hogy az íratlan csoportnormák szellemében hova lehet és nem lehet „küldeni”, illetve hova lehet vagy nem lehet „elmenni”? Nem úgy kellene inkább legyen, hogy mindezt a széthúzást felülírja valami, valami homályos és ködös, közös érték, „az irodalom” érdeke; hogy minden torzsalkodást magunk mögött hagyva előrevigyük szent ügyét? Ahogy a mítosz szerint „Erdélyben” csináljuk, azokkal a legendás sörözésekkel...

Úgy gondolom, ez azért van, mert az irodalomra valahogy másként szeretnénk tekinteni, mint ahogy amúgy az működik. Mint valami megveszekedett, rossz platonizmus, él bennünk a nyugatos író presztízse, az esztétikai autonómia vágya, a puszta, minden szennyeződéstől mentes Művészet, ami sosem a mi világunkban van, mindig valahol máshol; mi pedig vállaljuk hogy kimérjük, kiporciózzuk azoknak, akiknek erre az élet viharaiban nincs idejük, és akik képesek azt megfizetni. 

Ezzel szemben az irodalom, mint szakma, alig kétszáz éves. Születése az akkor legsikeresebb társadalmi csoportnak, az európai polgárságnak köszönhető, amely épp azzal volt elfoglalva, hogy saját normáit „egyetemes” törvényként és saját ízlését „univerzális” kultúraként fogadtassa el és exportálja szanaszét; ezt az erőszakos exportot leplezte el pár szép eredetmonda is, melyeket csak azért mondhatott el pár kiváltságos (ún. tehetségek vagy zsenik), hogy enyhíthessenek a sikeresen tönkretett és kizsákmányolt világunk kínjain. Mindenki végzi a dolgát tehát: a munkás termel, az üzletember befektet, a politikus dönt és az író ír. Az írónak más, emelkedettebb, tisztább szférákba van bejárása, ezért jobb, ha tartózkodik a „mocskos” aktuálpolitizálástól. Ismerős?

Pedig mi más lenne az aktuálpolitika, mint közös ügyeink megbeszélése és megoldása annak a szerződésnek a szellemében, melyet mi, a társadalom tagjai egymással kötünk? Ha a politizálást mocskosnak tételezzük, akkor mi magunk is mocskosak vagyunk, sőt, önmagunkat kellene gyűlölnünk leginkább. És ha már ennyire undorodunk magunktól, akkor hadd bízzuk rá a piszkos munkát a politikusokra, akiket úgyis lehet majd szidni, legyenek helyettünk bűnbakok és felelősök (vö. kép-viseleti demokrácia); és hadd merüljünk el a kultúrába, ahol azzal nyugtathatnánk magunkat (ha esetleg a felelősség átadásától lelkiismeretfurdalásunk lenne) hogy van egy absztrakt hazánk valahol „fent”, valamiféle res publica litteraria, és mi inkább tartozunk oda, mint a sárba.

Nos én inkább arra hajlok, hogy egy darab hazánk van, az pedig az egymás közötti térben. Az irodalom, mint társadalmi gyakorlat is ugyanígy itt nyilvánul meg, mint bármelyik más cselekvésünk. Úgy írunk, hogy az kiváltson valamilyen hatást abban a térben, amelyben mozgunk: ezt hívják politikának.

Ezért nem lehet pusztán az irodalomért, az absztrakt irodalom kedvéért tenni valamit. Az irodalom látszólagos politikamentessége nem üzen egyebet, mint azt, hogy különítsünk el embereket, akik foglalkoznak az illúzióinkkal, míg mások eközben birtokában maradhatnak a valóságnak. Aki elkülönít irodalmat és politikát az „irodalom” látszólagos tisztaságára hivatkozva, az lemond az őt megillető döntési jogról saját, közös terünket illetően. 

Ezért van az szerintem, hogy nem lehet „csak” írni. Mindig az adott valóság kontextusában értelmeződik egy szöveg, mindig író és olvasó közös terére, közös valóságára képeződik le. Egy szöveg nem úgy autonóm, hogy függetlenít a valóságtól és elrepít valahova máshova, hanem úgy, hogy szinkronban állva a valósággal rábír valamiféle cselekvésre (vö. du mußt dein Leben ändern! vagy talpra magyar!). Ez minden írás felelőssége író és olvasó közös terében. Ezt a felelősséget pedig nem lehet kiváltani a szöveg technikai jólcsináltságával, amely az aktuálisan közös valóságtól független önkényes érték, kánon és csoportnorma nevében jelöli ki egy szöveg jóságát vagy rosszaságát. Egy ilyen értékalapú kijelölés mindig hatalmi pozícióból történik.

Ez az, ami zavar a rátok és szövegeitekre adott reakciók egy részében is. A ti szempontotokból gondolom annyi történt, hogy bizonyos információk birtokában vagy inkább hiányában jelentkeztetek egy pályázatra. Egy másik nézőpontból viszont a pályázatot meghirdető káefté megalakulása olyan hatalmi intézkedések egész sorába illik bele, melyeknek célja a jogállam leépítése Magyarországon. Mondjuk úgy, hogy ezt a nézőpontot a jelenlegi irodalmi kánont alakító elit is magáénak vallja, de valahogy azt nem látom, hogy olyan nagyon igyekezne ezt elmagyarázni a végek irányába is. 

Hihetetlen, de igaz, hogy léteznek olyan szegletei is a magyar nyelvterületnek, ahol nem a népi-urbánus vitával és a különböző emlékműavatásokkal kelnek-fekszenek az emberek (bár ezek szintén fontos dolgok), és ahol az információhoz való hozzájutás valódi luxus (s a nem kormánypárti print sajtótermékek lelövésével egyre inkább az lesz). Érvényesülni pedig csak úgy lehet, ha bekerülsz a centrumba, ehhez kelletik a pénz, a paripa, a fegyver.

A titeket támogató káeftével ebből a szempontból ugyanez a baj. Nem decentrálni szeretné az irodalmi közeget, nem leépíteni a kánonképző centrumok valóságát, hanem a perifériáról érkező fiatalokból, belőletek új elitet, új központot kialakítani, ami a maga során ismét dominálhatná az irodalmi nyilvánosságot. Ekkor kérdezem én, hogy miért csak bizonyos kiválasztottakat illetnek meg a költészet és a művészet eszközei? Miért ne élhetne velük bárki, aki szeretne?

Ráadásul egy kölcsönös konszenzuson, szerződésen alapuló társadalomban nem úgy alapítunk bármit is, hogy haveri alapon kérünk egy rakás pénzt, míg a többi, hasonló szervezetet ellehetetlenítjük (majd ezzel elbüszkélkedünk, hogy ezt így KELL).

Valamiért számomra nem ez az a közös tér, amelyben irodalomként bárhogyan is létezni szeretnék. Lehet persze mondani hihetetlenül cinikusan, hogy „ez mindig is így volt”, mindig is elit- és érdekcsoportok domináltak a kultúrában, de bennem pályakezdőként van egy elvárás, hogy ne így legyen. Hogy csináljuk másképp, konszenzusos alapon. Fektessük le mindannyiunk részvételével ismét az együttélés szabályait, és tartsuk is be azokat. Ne asszisztáljunk ahhoz, ahogy (lassan) hatályon kívül helyeződik a jogállam. Igen, ez (is) az írók feladata. Felelősség az olvasókért (és ha mindenki író és olvasó is egyszerre, akkor felelősség egymásért).

Katalin, amikor a titeket ért kritikákról, támadásokról beszélsz, hirtelen áttérsz az irodalmi beszédmódról a jog nyelvére. Azt mondod, hogy be szeretnéd bizonyítani, hogy nem „jogtalanul” vagy itt. Az irodalom absztrakciója, a szövegírás technikai tartományaiban jogtalanság és jogosság ismeretlen fogalmak. Ez már az állampolgárok közötti tér, az előnyök, hátrányok, szerződések és közösségek szintje. Ha azt érzed, hogy ezen a szinten tevődik fel egy kérdés, nem tudod azt egy pusztán technikai eszköztárral megválaszolni. Akármennyire is szeretnéd, szeretnénk, nem lehet. Egy irodalmi / politikai közösség tagjaiként jelenünk meg ebben a vitában.

Szóval valami ilyesmit szerettem volna mondani. Remélem, elkönyvelhető építő kritikának. A káefté nemcsak a jelenlegi elitnek tör borsot az orra alá, hanem egy olyan hatalom eszköze kezdettől fogva, amely továbbra is a kevesek kiváltságának szeretné tudni azt, ami mindannyiunk számára hozzáférhetővé lehetne.