A politikai szabadságjogok, a nemzeti/történelmi hagyományok és a szociális problémák egyszerre, egy időben történő rendezése nem akar sikerülni. Valamelyik mindig feláldozhatónak tűnik a másik rovására, ez a mi nagy gondunk. Ezért is kellene valahol labancnak és kurucnak, népinek és urbánusnak is lenni egyszerre, vagy legalább okosan végiggondolni a másik szempontjait.
„Egy lapinterjút követően (Szobrot érdemel Ferenc József − Gerő András a Mandinernek) újból kibontakozóban van a vita az Osztrák-Magyar Monarchia megítéléséről, történeti örökségéről. Nagyon lecsupaszítva a kérdést arról: nyertük vagy vesztettünk a dualista állam felbomlásával, vagy sem. Gyanítom, hogy az álláspontok végletesen polarizáltak lesznek, ahogy azt picit sejtette is a Mandiner főszerkesztője, Rajcsányi Gellért szellemesen gondolatébresztő írásában, amelyben több pontban, földrajzi-történeti tájakra vetítve vonta meg az elmúlt száz esztendő mérlegét.
Cikkét azzal a felszólítással zárja, hogy kíváncsi a kurucok reakcióra. Mivel a népi mozgalmat a kurucok szokás sorolni, ezért a Népiblog szerkesztőjeként kötelességemnek éreztem, hogy e nemes párbajban elmondjuk a magunk véleményét is.
Azonban sokkal inkább Bibó István szelleméhez, nem pedig véleményéhez szeretnék hű lenni. S még inkább hűséges Németh Lászlónak ahhoz az eredendő szándékához, hogy egy olyan magyar szellemi mozgalom élére álljon, amely meghaladja az addigi labanc-kuruc/katolikus-református törésvonalakat. Tudjuk nem ez következett be, sikerült a népi-urbánus révén egy újabb ellentétpárt teremteni. Németh László és Bibó István az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb kritikusai voltak, ugyanakkor nem a hagyományos magyar nacionalizmus, hanem a közép- és kelet-európai kis népek összefogásának eszméjét hirdették meg.
Most mégsem azt szeretném megvizsgálni, miért tévedett Németh és Bibó, s hogyan zúzták szét a nagyhatalmi szándékokkal szövetkező térségbeli nacionalizmusok a közös összefogásról szőtt álmokat; hanem azt, hogy igazuk volt-e a Monarchiáról megfogalmazott heves kritikában, sőt mi több, a Habsburg-szellem továbbélésében.
Nagyon röviden: ezen életművek, s a magyar közgondolkodás alapvető zsákutcáját abban látom, hogy nem ismerték fel annak a liberális örökségnek a fontosságát, amely a szabad sajtó, a színes folyóirat- és könyvkultúra, a kiváló oktatási rendszer és az erősödő polgárosodás révén maradandó örökséggel gazdagította városainkat, színházi életünket, a magyar művészetet. Ahogyan Kósa László egy előadásában kifejtette: ezekből a tartalékokból az 1970-es évek elejéig élt a magyar állam.
Eszembe jutott, hogy szülővárosom egykori református gimnáziumát, s az ebből lett állami gimnáziumot éppen 1974-ben minősítették át mezőgazdasági szakközépiskolává. Nagyjából ekkor fogytak el, koptak ki véglegesen azok az idős tanárok, akik még Ausztria-Magyarországon tanultak.
Ez a liberális örökség évre-évre sorvadozott. Horthy Magyarországa nem Habsburg-restauráció volt császár nélkül, ahogy Németh László vizionálta; s 1945-ben fantazmagória volt Bibó részéről is Ottó visszatérését ugyanolyan veszélynek látni, mint a kommunista diktatúra lehetőségét. Hiszen Németh és Bibó maga is a dualista Magyarország örökségéből élt: az ott lévő, s egyre jobban visszaszorított művészi és gondolkozói szabadság révén lehetett csupán nagyon fontos társadalmi kérdéseket felszínre hozni.
Mindebből az következik, hogy egyben az egyben sutba kell dobnunk a népiek Monarchia-kritikáját?
Úgy vélem, hogy nem. Hiszen a választójogi problémák, a nagymértékű kivándorlás, az egyenetlen iparosítás, a mezőgazdasági munkanélküliség, a számos rendi jellegű elemmel terhelt közszellem, a nemzetiségek közösségi jellegű problémái bizony nagyon súlyosan megterhelték, recsegtették a közös államot.
Röviden szólva: a gazdasági és politikai liberalizmus áldásai súlyos szociális/közösségi problémákkal kerültek egy kalapba.
Tulajdonképpen ugyanolyan csapdahelyzet volt ez, mint ami nagyon sokszor ismerős a magyar történelemből: a politikai szabadságjogok, a nemzeti/történelmi hagyományok és a szociális problémák egyszerre, egy időben történő rendezése nem akar sikerülni. Valamelyik mindig feláldozhatónak tűnik a másik rovására, ez a mi nagy gondunk.
Ezért is kellene valahol labancnak és kurucnak, népinek és urbánusnak is lenni egyszerre, vagy legalább okosan végiggondolni a másik szempontjait.”
Amikor a Partium fővárosa választhatott: megtört vörös brigantiként, vagy méltóságát megőrizve megy román rabságba. Dr. vitéz Jánossy Gyula és a nemzeti érzelmű polgárság, ha csak rövid időre is, de visszaadta a Körös menti település becsületét, és megmentette a várost a megszállók bosszújától.
Számíthattok rám; még nagyobb elszántsággal folytatom a munkámat, amelynek során a jövőben több elemzést és kevesebb influenszerkedést láthattok majd tőlem.
Egy biztos, ahogyan a kő, és a magyarság, úgy a bocskai is megmarad.
A megújulás nem választható lehetőség a nemzeti oldalon, hanem szükségszerű.
Senki sem érti hogy ennek tulajdonképpen mi faszom értelme volt, hogy a fenébe tudott egy ilyen zavarodott kis pukkancs lenyúlni másfél évtizedet milliók életéből.
A pálinkamérések és utcalányok szomszédságából tört ki tehetségével és szorgalmával a felfoghatatlan kézügyességű Gács Rezső, aki a magyarság egyik nagy kincse.
Az eseményt úgy tartja elképzelhetőnek, hogy ne épüljön több stadion, viszont a játékok kapcsán megvalósulhatnának azok a – főleg közlekedést érintő – városfejlesztések, amelyekre Budapestnek amúgy is szüksége van.
