Tarlós István megtáncoltatta a csodálatos olasz filmcsillagot
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
Vörösingesek kezdetben hasonló stílusú, szórakoztató, folyamatosan pörgő kalandnak mutatja magát, Scalzi azonban nem éri be ennyivel, szanaszét csavarja-facsarja a narratívát.
„A Vének háborúja-sorozattal John Scalzi már bebizonyította, hogy baromi élvezetesen tud military sci-fit írni, mestere a tökös dialógusoknak, és sikerrel rángatja magával olvasóit a vérgőzös űrcsaták pokoli helyszíneire. A Vörösingesek kezdetben hasonló stílusú, szórakoztató, folyamatosan pörgő kalandnak mutatja magát, Scalzi azonban nem éri be ennyivel, szanaszét csavarja-facsarja a narratívát, kirugdalja közönségét a kényelmes befogadói szerepből, nem engedi, hogy elmerüljünk a cselekményben – könyvének erényei és hibái pedig egyaránt kreatív-destruktív alapötletéből eredeztethetők.
A regény sűrűn adagolt akciói őrületesen dinamikusak, vizuálisan is értelmezhetők, olyannyira, hogy nem a »vászonra kívánkoznak« meghatározás a helyes velük kapcsolatban, inkább úgy érezzük, mintha egy hipermodern multiplexből, vagy épp a tévénk-monitorunk képernyőjéről teleportáltak volna a könyv lapjaira. Scalzi tökéletesen imitálja napjaink sci-fijeinek képi megoldásait, a fejezeteket lezáró súlyos mondatokat olvasva szinte látjuk, ahogy vágás előtt elsötétül a kép, és mindez szerves része a tervének, nem pusztán random, jelentés nélküli stílusgyakorlat. Innentől viszont erősen olvasófüggő, mennyire toleráljuk elszabadult ötleteit: vigyorogva bólogatunk poénjain, vagy felbőszülten átkozódunk, milyen ravaszul és önző módon kicseszett velünk.”