Na, a skribler találkozott az úgynevezett valósággal

Pedig ő elvárta volna, hogy a nyugatról importált antiszemitizmust kétpofára zabáló és visszaböfögő progresszívék legújabb üdvöskéjét rajongja az illető asszonyság.

Vörösingesek kezdetben hasonló stílusú, szórakoztató, folyamatosan pörgő kalandnak mutatja magát, Scalzi azonban nem éri be ennyivel, szanaszét csavarja-facsarja a narratívát.
„A Vének háborúja-sorozattal John Scalzi már bebizonyította, hogy baromi élvezetesen tud military sci-fit írni, mestere a tökös dialógusoknak, és sikerrel rángatja magával olvasóit a vérgőzös űrcsaták pokoli helyszíneire. A Vörösingesek kezdetben hasonló stílusú, szórakoztató, folyamatosan pörgő kalandnak mutatja magát, Scalzi azonban nem éri be ennyivel, szanaszét csavarja-facsarja a narratívát, kirugdalja közönségét a kényelmes befogadói szerepből, nem engedi, hogy elmerüljünk a cselekményben – könyvének erényei és hibái pedig egyaránt kreatív-destruktív alapötletéből eredeztethetők.
A regény sűrűn adagolt akciói őrületesen dinamikusak, vizuálisan is értelmezhetők, olyannyira, hogy nem a »vászonra kívánkoznak« meghatározás a helyes velük kapcsolatban, inkább úgy érezzük, mintha egy hipermodern multiplexből, vagy épp a tévénk-monitorunk képernyőjéről teleportáltak volna a könyv lapjaira. Scalzi tökéletesen imitálja napjaink sci-fijeinek képi megoldásait, a fejezeteket lezáró súlyos mondatokat olvasva szinte látjuk, ahogy vágás előtt elsötétül a kép, és mindez szerves része a tervének, nem pusztán random, jelentés nélküli stílusgyakorlat. Innentől viszont erősen olvasófüggő, mennyire toleráljuk elszabadult ötleteit: vigyorogva bólogatunk poénjain, vagy felbőszülten átkozódunk, milyen ravaszul és önző módon kicseszett velünk.”