A Luke Cage komplex is, okos is, mégis a Netflix leggyengébbje

„Viszont ez sajnos nem jár együtt azzal, hogy olyan komoly antagonistákat kapunk, mint korábban, nincsen ugyanis a bestialitás és a sérülékenység határán táncoló, magát nemes indíttatású filantrópnak beállító narcisztikus Wilson Fisk, és nincsen olyan vegytiszta szociopata sem, mint Kilgrave. Luke Cage ellenlábasai ugyan szintén tépelődő alakok, de inkább arctalan rosszfiúk, akik azért gonoszak, mert ilyenné tette őket Harlem. Még a tanácsosasszony, Mariah Dillard motivációs készlete is elintézhető ennyivel: ő azért tetű, mert kézzel-lábbal ragaszkodik a hatalmi pozíciójához, meg hogy minél több pénzt harácsolhasson össze.

A 13 epizódot kicsit »muszájból« toltam végig, nem volt meg ugyanaz az érzés, mint a Daredevil első évadánál, hogy zabáltam egyik részt a másik után. Nem voltak erős amplitúdói az évadnak, extra emlékezetes részt nem is tudok kiemelni, nem lehet hivatkozni lépcsőházi vagy börtönös verekedésekre, sőt, a Luke Cage utolsó bossfightja egészen nevetségesre sikeredett.

Látszik, az alkotók szinte teljesen le akarták bontani a karaktert, hogy a szupersérthetetlensége másodlagos legyen, sérülései pedig inkább a lelkét érjék, mint a testét, de ezzel talán sikerült legalább annyira elérni a végleteket, mintha a Zöld Íjász egymaga legyőzött volna 300 katonát felkötött bal karral. Pedig jól van felöltöztetve az egész: Luke eredetsztoriját csak a negyedik részben ismerjük meg, ötletesen kapjuk meg röhejes első képregényes outfitjét, jók a gegek, miért hívják Power Mannek, stb. De közben az is nagy erény, hogy igazából úgy is tökéletesen élvezhető a sorozat, ha az ember életében nem látott Mavel-filmet, vagy Netflixes szuperhősös sorit. Nem hivalkodók a kikacsintások.”