21. századi keresztfront
A modernitás nagy ideológiái – liberalizmus, szocializmus, konzervativizmus – mára érvényüket vesztették.
Havas Szófia kilenc éve is pontosan úgy gondolkodott a forradalomról, amilyen szellemben most az orosz állami tévének nyilatkozott róla. Az érdekes nem is ez. Ő ilyen.
Végre igazán nagy, bölcs öregnek érezhetem magam. Nem is rossz érzés. Amikor ugyanis egy nemzet horgadt fel az orosz állami televízióban közölt '56-os anyag miatt, Szijjártó Péter tőle szokatlan módon még az orosz nagykövetet is bekérette, s amikor mindenki azt találgatta, hogy most akkor meghibbant-e Havas Szófia vagy sem - nos, én, a nagy öreg ekkor csak legyintettem.
Számomra semmi új nem volt abban, hogy Havas személyében 2016-ban létezik olyan MSZP-s, aki szerint '56 pogrom volt, amelynek lényege, hogy „ezrével engedtek el nácikat a börtönökből”, „a forradalmárok házról házra járva keresték a kommunistákat és a zsidókat”, valamint „a forradalom nem törhetett volna ki a CIA által kiképzett, volt nácikból álló diverzánsosztagok nélkül, akik a fasiszta-ellenforradalmi puccsot voltak hivatottak előmozdítani”.
Jelentem, ha meghibbant is Havas, ez egyáltalán nem most történt. Kilenc éve már, hogy egy műsorban - Á la Carte volt a címe - összehozott vele a szerkesztői szeszély. Miután vajhalat majszolva eldiskuráltunk a kamerák előtt, hatszemközt ott maradtunk aztán meginni a maradék bort. A borban azon az estén egy csepp igazság sem volt, az őszinteséget viszont elősegítette. Van is nyoma egyébként. Nem sokkal később (illő módon név említése nélkül bár, de) megemlékeztem az elhangzottakról a Heti Válasz hasábjain. Így:
„Nem is olyan régen megtapasztalhattam, ahogy egy asztaltársaságnál befolyásos MSZP-politikus rettegett a nyilasoktól, s várta, hogy majd én képviselem néhány tucat elborult agyú honfitársunkat a beszélgetésben. Elmebajjal vegyes rettegés remegett a szemében, amint csak úgy, reflexből rám testálta a szerepet, amelyért nem álltam sorba. Csupán annyit mondtam, hogy némileg sarkítottnak érzem az illető értelmezését, mely szerint az 1956-os forradalmat a nyilasok csinálták, és így az nem más volt, mint mocskos ellenforradalom. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy tőlem, a mezei skriblertől »féljen« egy hatalomban lévő politikus.”
Havas tehát pontosan úgy gondolkodott a forradalomról kilenc éve, amilyen szellemben most az orosz állami tévének nyilatkozott róla. Az érdekes nem is ez. Ő ilyen. Sokkal izgalmasabb az orosz állami tévé szerkesztési gyakorlata.
Milyen ügyesen megtalálták a tűt a szénakazalban, nemde?
Mert lehet, hogy vannak még szocik, akik a négy fal között, amikor senki más nem hallja, elvtársazzák egymást. Suttyom összekacsintás mellett édesdeden ellenforradalmaznak is egy jót esetleg. Nem tudom, vannak-e még ilyenek. Lehet.
Tény viszont, hogy nyíltan ilyet egyáltalán nem tesznek, hogy a nyilvánosság felé 1989 óta magukénak vallják a forradalmat ők is. Egyetlen kivétellel. Ezt a kivételt Havas Szófiának hívják. És lássanak csodát! Éppen őt találta meg az orosz állami média, hogy magyarként nyilatkozzon '56-ról!
Ez az egyszerű tény önmagában is mutatja, hogy nem tájékoztatás, hanem propaganda ment az orosz köztévében. Politikai kommunikáció. Az állam és az azt vezető párt narratívájának felmondása - ahhoz keresett, azt hitelesíteni hivatott megszólalókkal. A cél, a vágy cseppet sem az volt, hogy bemutassák, mi történt Magyarországon hatvan évvel ezelőtt - a politikai kommunikáció lényege ugyanis, hogy az igazság nem szempont. Egyszerűen irreleváns. Értelmezhetetlen abban a koordináta-rendszerében. A politikai kommunikációnak célja van, nem igazsága. A cél ebben az esetben még csak nem is pártpolitikai volt egyébként, hanem magasztos és nagyon nemzeti. Az, hogy erősítsék a nagy orosz érzést, a birodalmi tudatot, a „mi voltunk a jók, a hős felszabadítók”-narratívát.
Csak hát ez a narratíva szimpla hazugság.
Nagy öröm, hogy Szijjártó mindezt tisztázandó bekérette az orosz nagykövetet, de sajnos némileg problémás is, ha elképzeljük, milyen lehet az a találkozó. Még csak nem is az, ha a követ egyszerűen cinikusra veszi és közli: „Na de miniszter úr, a sajtó Oroszországban szabad és független! Mégis hogyan felelhetne Putyin elnök azért, ami a tévében megy?” Erre sem lenne könnyű a diplomáciai szókészletet túl nem lépve felelni, arra viszont még kevésbé, ha a követ netán őszinte. Ha azt kérdi: „Péter, ti mit is csináltok az állami médiátokban? Ha van valami központi narratívátok mondjuk a migrációról, nem azt mondatjátok be a Híradóban, hogy aztán Mráz Ágoston és Lánczi Tamás kettecskén elemezze az elhangzottakat rögtön utána? Szakértőként egy órával később nem kizárólag Földi László és Georg Spöttle szólal meg ugyanott?”
Ennyire persze még egy orosz diplomata sem lehet őszinte, de a lényeg nem is ő. A lényeg mi vagyunk. Mi, akik élesben láthatjuk, milyen az, amikor a „nemzeti érdekkel” azonosított központi narratíva lesz a szempont. Van létjogosultsága egyébként a propagandának is. Pártkiadványokban, hirdetésekben. Köztévékben viszont kevés keresnivalója lenne. Ott nem a nekünk megfelelő vélemények kínnal-keservvel való összevadászásának, hanem az igazság bemutatására való törekvésnek lenne keresnivalója. Amibe esetleg belefér Havas is – érdekességként. Amibe mindenképp belefér Földi és Spöttle – de nem kizárólagosan.
Az oroszok Havas Szófiával megtámogatott ordas történelemhamisításának pozitívuma mindenesetre, hogy a saját bőrünkön érezhetjük, mennyire bizarr, mennyire hazug eredményre vezet, ha a politikai kommunikáció elvei határozzák meg a média működését. Ki tudja, hátha tanulunk belőle valamit. Szóval, végül is:
Köszönjük, Szófia!