El a kezekkel Bob Dylantől!

„Ennyire nyilván nem muszáj kiabálni, de mivel különös, hogy hogy fel tudja korbácsolni az érzelmeket egy fontos – vagy annak vélt – elismerés, arra gondoltam, legalább a címben hadd legyek harsány magam is. Tényleg mindig ez van, leginkább ízlések és díjak miatt esik jól vitatkozni, háborúzni, ítélkezni. Ezen belül szinte mindegy is, hogy Oscarról, tisztikeresztről vagy egy még ezeknél is érdektelenebb Eurovíziós Dalfesztiválról van szó. Különben az irodalmi nobeles polémiáknak eleve nagy hagyományuk van mifelénk, azóta, hogy első magyarként Kertész Imrét is piedesztálra emelték.

Amikor az történt, akkor örültem ilyesminek először – mármint nem a hadakozásoknak, hanem a díjnak –, egyrészt azért, mert végre mi is felkerültünk a térképre, másrészt azért, mert a Sorstalanságot a valaha volt legerősebb holokausztregénynek tartottam. Ezt csak amiatt említem, mert tegnap fordult elő másodszor, hogy dettó meglepetten és egyúttal elégedetten biccentettem, amikor kijött a hír. S ugyanúgy voltam tisztában azzal is tüstént, hogy na akkor kezdődik a felfokozódás.

Talán érdemes tisztázni, hogy mennyire tekintünk fontosnak bármilyen díjat az egyetemes kultúrtörténet és az emberiség sorsa szempontjából. Szerintem nincs az a szobrocska, plecsni vagy csekk, ami valóban sokat és lényegeset mesélne bizonyos teljesítményekről. A döntéseket csoportok, zsűrik hozzák, és ezek a döntések róluk is szólnak mindig. És bár nem feltétlenül a szó szoros értelmében, mégis gyakran politikaiak. A téma közelében maradva: abban, hogy tavaly a fehérorosz Szvetlana Alekszijevics – aki soha nem írt irodalmat, komplett életműve harcos-érzelmes szovjet- és posztszovjetellenes politikai publicisztika – kapta a Nobelt, minden addiginál nagyobb szerepet játszott a korszellem.

Ha e korszellem alakulása felől koncentrálunk az adott pillanatra, akkor Bob Dylan díjazása nemhogy időszerű volt, késett is pár évtizedet. A reakciók hevessége és karaktere ráadásul módfelett hasznos. Mást ne mondjak, erre így felkapják a fejüket az emberek. Azok is, akik az irodalmat fogyasztják, meg azok is, akik a zenét. Miközben mindannyian tudjuk: utóbbi elérése-hatása – csak olyan műfajon belüli műfajokról beszélünk, amelyekről úgy tartjuk, van közük a minőséghez – az utóbbi évtizedekben kimondottan erősebb volt.

Muszáj persze morfondírozzunk azon is, nem kerülhetjük meg, hogy mennyire irodalom a dal és maga Bob Dylan. Mind szó – de az egyik plusz még zene is, ez a legtriviálisabb ténybeli tény. A személyes példa mindig az, ami – tehát nem általános igazság –, de adja magát. Dylan mint énekes, költő és nem utolsósorban jelenség akkor volt nagy hatással rám – a nyolcvanas évek elején –, amikor még nem lehetett simán leemelni a polcról vagy lekapni az internetről a dalokat. Ez az ember két évtizeddel azelőtt, igen fiatalon megragadott-megteremtett valamit, ami újnak és izgalmasnak tűnt, majd hitelesnek és értékesnek bizonyult. Hogy költészet-e a Like a Rolling Stone, a Blowin’ in The Wind vagy a Subterranean Homesick Blues, az nem egyenként fontos. Ennél bonyolultabb a képlet. Egyrészt a dalokról már akkor is tudtuk, hogy furcsa módon rólunk is szólnak, amikor még nem is értettük a szavakat. Másrészt nagy szerepük volt abban, hogy ennek a zenének – popnak vagy rocknak, ahogy tetszik – megszülessen és életképesnek bizonyuljon a szövegcentrikus szubkultúrája. Lett valami, ami szólt valamiről, ami jelenség volt, amiről elhittük, hogy a mienk. Ezen a ponton akkor fel is lehet sorolni sok-sok nevet, Leonard Cohentől, Tom Waits-től, David Bowie-tól Patti Smithen, Nick Cave-en, David Eugene Edwardson át Cseh Tamásig, Borisz Grebenscsikovig, Jurij Sevcsukig és még tovább.

Este előszedtem a Mit fúj a szél című kis könyvecskét, 1989-es, akkor vásároltam. Bob Dylan-versek vannak benne, eredeti nyelven és Barna Imre fordításában. Átlapoztam, bele-beleolvasgattam, egyiknél-másiknál megálltam egy-egy percre. Hogy működtek-e? Zenével, hanggal természetesen jobban működnek. Úgyhogy kalandoztam fél órát a legnagyobb videomegosztó bugyraiban is. Akkor meg arra jutottam: zenével-hanggal is erősebbek voltak ezek régebben. Ám ezzel semmi baj sincs. Az irodalmi Nobelt életmű kapja. Hogy ezúttal még egy komplett műfajt is megpróbáltak értékelni vele, az a bónusz.

Az iménti felsorolásban említett – és Magyarországon alig-alig ismert – Jurij Sevcsukról mondom mindig: jelenleg pontosan ő az az orosz kultúrában, aki Alekszandr Puskin volt majd kétszáz évvel ezelőtt. Innen nézvést Bob Dylan és az irodalmi Nobel sztorija számomra is visszaigazolás. Már ezért elégedett vagyok a svédekkel. Ezt természetesen a kellő öniróniával jegyeztem meg itt. Anélkül amúgy sem teszek egy lépést sem.”