A helyzet igazán csak akkor vált elviselhetetlenné mikor elszakították őket egymástól. Először az otthonuktól, a szabadságuktól fosztották meg őket, később a ruhájuktól és az erejüktől. Végül a családjuk otthonról hozott tagjaitól is.
„A lányok épp úgy dolgoztak a bányában mint a fiúk. Volt, hogy máshová rendelték ki őket, bontáshoz, vagy építkezéshez, követ hordtak vagy téglát pakoltak. Akkor egy kicsit könnyebb volt mikor a kolhozban kellett kerti munkát végezniük, ez mindannyiuk szívéhez közelebb állt.
Sok múlt azon, hogy ki milyen brigádvezető mellé lett beosztva. Volt, akinek egy magyargyűlölő orosz volt a felettese. A gyerekek sokszor kérdezgették, hogy miért gyűlöli ennyire őket. Aztán az egyik orosz elmondta, hogy magyar katonák lőtték ki az egyik szemét, ezért most bosszút áll azokon, akiket kiszolgáltattak neki.
(...)
Azért közben az élni akarás is feléledt bennük. A keresményükkel kimentek a bányatelep piacára, és olyasmiket próbáltak beszerezni, amihez a lágerben sehogy sem juthattak hozzá. Az egyik lány például az egyik kofától hosszas mutogatás, magyarázás után egy hosszúszárú bugyit tudott venni, amiből aztán még másikat is lehetett varrni. A beteg vagy az éhségtől »nagyon leromlott« társaknak próbáltak tejet, tojást szerezni.
Ha a kolhozba mentek dolgozni, akkor az ott termelt élelmiszerből néha kaptak: egy kis paradicsomhoz, uborkához juthattak, amit aztán szintén cserealapként lehetett használni a piacon.
(...)
1946 májusában egy nap aztán a lágerbe jött a hír, hogy a tiszatardosiak hazamehetnek. Először senki nem is hitte el. De a láger parancsnok összehívta a Tardosról való fiatalokat és elkezdte őket faggatni, hogy ismerik-e ezt a Lázárt, hogy kinek mennyi földje van otthon, mit dolgoznak a szüleik. A gyerekek csak csodálkoztak és éledni kezdett a remény, hogy talán mégis lesz hazajutás. Akkor egy nap jött értük a teherautó. Fel kellett pakolniuk, de hát nem volt igazán holmijuk. A gyűjtőhelyen aztán másik ruhákat kaptak megint — fehér nadrágot, kabátot. Azt mondta az orosz tiszt, hogy rongyosan nem mehetnek haza a Szovjetunióból.
Hosszú napokig utaztak haza, de ezt már senki nem bánta. Sok levelet hoztak magukkal az ottmaradtaktól, hogy a szülők legalább azt tudhassák, hogy a gyerekeik még élnek.
A Szerencsre befutó vonatot az egész falu várta, mindenki kijött a pályaudvarra, még azok is, akiknek nem voltak elhurcolt hozzátartozóik. Nagy öröm, sírás közepette vették le a szülők a gyerekeket a vonatról. Mindenki azt nézte, hogy a sajátja megérkezik-e.”
(...)
Százötven éve, 1874. október 8-án született Bethlen István, aki 1921 és 1931 között volt Magyarország miniszterelnöke. Politikai örökségéről Gali Mátéval, a Horthy-korszak kutatójával, az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanárával beszélgettünk.
„Mélyen hiszek abban a csapatban, abban a szűk csapatban, aki körülveszi a miniszterelnököt.”
Nos, akkor tisztázzuk, hogy mi eladó, és mi nem az.
Ennek a háborúnak orosz részről nincs fasiszta vagy náci eleme. Nem akarják kiirtani, leigázni, megsemmisíteni az ukránokat.
A legendás harckocsiba több hónap alatt leheltek újból életet a hadmérnökök.
Tordai szerint „stratégiai hiba” lett volna, ha nemcsak a Párbeszédből, a frakcióból is kilép.
Soha nem tudni, hogy aki a vonalon van Washingtonból, az most Dr. Jeckyl vagy Mr. Hyde.
Annalena Baerbock gyorsan Kijevbe utazott és további 200 millió eurós támogatást jelentett be.
