A helyzet igazán csak akkor vált elviselhetetlenné mikor elszakították őket egymástól. Először az otthonuktól, a szabadságuktól fosztották meg őket, később a ruhájuktól és az erejüktől. Végül a családjuk otthonról hozott tagjaitól is.
„A lányok épp úgy dolgoztak a bányában mint a fiúk. Volt, hogy máshová rendelték ki őket, bontáshoz, vagy építkezéshez, követ hordtak vagy téglát pakoltak. Akkor egy kicsit könnyebb volt mikor a kolhozban kellett kerti munkát végezniük, ez mindannyiuk szívéhez közelebb állt.
Sok múlt azon, hogy ki milyen brigádvezető mellé lett beosztva. Volt, akinek egy magyargyűlölő orosz volt a felettese. A gyerekek sokszor kérdezgették, hogy miért gyűlöli ennyire őket. Aztán az egyik orosz elmondta, hogy magyar katonák lőtték ki az egyik szemét, ezért most bosszút áll azokon, akiket kiszolgáltattak neki.
(...)
Azért közben az élni akarás is feléledt bennük. A keresményükkel kimentek a bányatelep piacára, és olyasmiket próbáltak beszerezni, amihez a lágerben sehogy sem juthattak hozzá. Az egyik lány például az egyik kofától hosszas mutogatás, magyarázás után egy hosszúszárú bugyit tudott venni, amiből aztán még másikat is lehetett varrni. A beteg vagy az éhségtől »nagyon leromlott« társaknak próbáltak tejet, tojást szerezni.
Ha a kolhozba mentek dolgozni, akkor az ott termelt élelmiszerből néha kaptak: egy kis paradicsomhoz, uborkához juthattak, amit aztán szintén cserealapként lehetett használni a piacon.
(...)
1946 májusában egy nap aztán a lágerbe jött a hír, hogy a tiszatardosiak hazamehetnek. Először senki nem is hitte el. De a láger parancsnok összehívta a Tardosról való fiatalokat és elkezdte őket faggatni, hogy ismerik-e ezt a Lázárt, hogy kinek mennyi földje van otthon, mit dolgoznak a szüleik. A gyerekek csak csodálkoztak és éledni kezdett a remény, hogy talán mégis lesz hazajutás. Akkor egy nap jött értük a teherautó. Fel kellett pakolniuk, de hát nem volt igazán holmijuk. A gyűjtőhelyen aztán másik ruhákat kaptak megint — fehér nadrágot, kabátot. Azt mondta az orosz tiszt, hogy rongyosan nem mehetnek haza a Szovjetunióból.
Hosszú napokig utaztak haza, de ezt már senki nem bánta. Sok levelet hoztak magukkal az ottmaradtaktól, hogy a szülők legalább azt tudhassák, hogy a gyerekeik még élnek.
A Szerencsre befutó vonatot az egész falu várta, mindenki kijött a pályaudvarra, még azok is, akiknek nem voltak elhurcolt hozzátartozóik. Nagy öröm, sírás közepette vették le a szülők a gyerekeket a vonatról. Mindenki azt nézte, hogy a sajátja megérkezik-e.”
(...)
„Az, hogy nem lőnek tarkón, az a posztmodern diktatúra itt Európában, de attól ez még diktatúra” – jelentette ki a KlikkTV műsorában az egykori televíziós.
„Valójában a parlamenti figyelmeztetés a politikusi és a publicista szerep összemosásáról szólt” – állapította meg a Faktum tényellenőrző portál.
Egészen bizonyos vagyok abban, hogy az október 23-ai békemenet, ha valóban elszánjuk magunkat, soha nem látott számú résztvevővel számolhat.
Egyszerűen elképesztő, amit ezek megengednek maguknak.
A jobboldali nyilvánosságban régóta érezni az igényt arra, hogy az állam végre a törvény erejével sújtson le az uszítókra, a tudatos hazudozókra, a magyargyalázókra.
Bizonyítékokat foglaltak le az álhírbotrány egyik főszereplőjénél, Juhász Péternél.
A Hamász beleegyezett, hogy szabadon engedi az összes, még fogságban lévő izraeli túszt. Trump azonnal reagált.
A szlovák kormányfő beszédében méltatta hazánkat, amikor úgy fogalmazott: le a kalappal Magyarország előtt, ahogy segített Európának a migránshelyzet kezelésében.
