Létrejön-e a mai kor „elsöprő kisebbsége”?

„Az ellenzék jól jött ki a népszavazásból. Egyetlen célját ugyanis – hogy érvénytelenné tegye a referendumot – elérte. Az ellenzék, ahogy vezetői deklarálták vasárnap este: győzött. Ha azonban egy kicsit elvonatkoztatunk a népszavazás nyomán előálló konkrét ellenzéki eufóriától, és az ellenzék általános állapotát kezdjük vizsgálni, akkor azt látjuk: a népszavazási győzelem az ellenzék általános állapotát legfeljebb közvetett módon érinti. Adhat némi muníciót az ellenzék pártjainak – amelyek máris bejelentették, hogy most aztán felgyorsított tárgyalásokba kezdenek, de ez semmi garanciát nem jelent arra, hogy a halmozódó problémákon úrrá tudnak lenni. Az ellenzéknek ugyanis van két alapvető problémája, amely – bárhogy alakult is a népszavazás – eddig nem oldódott meg, és gyaníthatóan a mostani »győzelemtől« sem oldódik meg automatikusan.

Az egyik a szervezeti probléma. A balliberális társaság hosszú évek óta őrlődik a szervezeti szétaprózottság állapotában. Erre évek óta valamiféle összefogással próbálnak válaszolni, ám az eddigi kísérletek jottányit sem segítették a kérdés megoldását. Kívülről úgy tűnik: az ellenzék szervezeti értelemben ott követ el hibát, hogy nem elemzi megfelelőképp a helyzetet, és nem pontosan érti, miért nem tud úrrá lenni a szervezeti megosztottságon. Ma Magyarországon – ahogy Európa más orszá-gaiban is – adott két politikai felfogás. Az egyik a hagyományos pártszerveződési modellt elmozdította a mozgalmiság felé, s a »mozgalmi pártok« élén robusztus személyiségek állnak. A Fidesz esetében ez azt jelenti, hogy már a 90-es évek második felében áttértek erre a modellre, ezzel új mércét állítanak vetélytársaik elé. Ezzel szemben a balliberális oldalon sem a mozgalmiság, sem a robusztus pártvezetés irányába nem történt elmozdulás, ezek a pártok továbbra is megmaradtak a hagyományos keretek között, amelyek két legjellemzőbb vonása, hogy mindent visz a szakpolitika, illetve hogy a hagyományos politikai vezetésnek (horribile dictu: a politikai vezéreknek) nincs létjogosultsága. Hadd utaljak csupán arra, hogy a mostani népszavazási kampányban is uralkodó ellenzéki értelmezés volt, hogy a kvótanépszavazás voltaképp álkérdés, mert a valódi kérdés az egészségügy vagy az oktatás.

Oda akarok kilyukadni, hogy a politikának a szakpolitikára való visszavezetése, továbbá a politikai vezetés tagadása lényegében törvényszerűen vezet az ellenzék széttagoltságához. Mert hiszen logikus: e két kiindulópontból az következik, hogy a szakpolitikai kérdésekre sokféle válasz adható, illetve az, hogy irtózni kell a politikában a fajsúlyos vezető személyiségektől. Ez akár még indokolható álláspont is lehetne, ha az ellenzéki szavazatok bizonyosan összegeződnének. Ez meg is történt most a népszavazáson, amely azonban ezúttal egy ellenállási aktus volt az ellenzéknek. Ám az ellenállás nem ugyanaz, mint a választások megnyerése, azaz: az ellenállás még nem kormányképesség. A kormányképességhez ugyanis nem elegendő az ellenállási kapacitás. A kormányképességhez a szakpolitikán és a vezetésképtelenségen messze túlmutató vízió és program kell. Amit nagyon bajos hat-hét pártra szétszabdalva előteremteni. S itt van (a szervezeti széttagoltság mellett) a másik fő probléma: az ellenzék nem tud felmutatni társadalomépítő programot.”