Orbánék esete az alkotmányos identitással

Hétfőn a miniszterelnök benyújtotta a gránitszilárd Alaptörvény hetedik módosítására vonatkozó javaslatát, így végre kiderült, hogy pontosan milyen „EU-konform módon” akarnak „közjogi érvényt szerezni” az egyébként érvénytelen kvótanépszavazásnak. Lendüljünk most túl az olyan apróságokon, mint hogy az érvénytelenség csapdáját saját maguknak állították fel Orbánék a részvételi küszöb ötven százalékosra emelésével; vagy, hogy alkotmánymódosításra irányuló kérdésekről egyébként tilos népszavazást tartani, viszont népszavazás után az alkotmánymódosítás szükségességére hivatkozni nem tilos – csak épp nem is elegáns.

Miről szól pontosan a hetedik alkotmánymódosítás?

Nézzük pusztán a módosítás szövegét, ami négy – de normatív szinten csak három – ponton módosítja az alkotmányt. Az első pont a Nemzeti Hitvallást egészíti ki egy, a „történeti alkotmányban gyökerező alkotmányos önazonosságunkra” utaló mondattal: bármit is jelentsen ez, inkább csak kozmetika, mivel a preambulum nem normatív. Másodszor, amint az várható volt, az Alaptörvény E cikkéhez, az Európa-klauzulához nyúlnak hozzá. Az E cikk jelenleg azt mondja ki, hogy Magyarország az EU-ban tagállamként való részvétele érdekében bizonyos hatásköreit más tagállamokkal közösen, az unió intézményei útján gyakorolja. Ezt egészítik ki egy mondattal, miszerint „az e bekezdés szerinti hatáskörgyakorlás összhangban kell álljon az Alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal, továbbá nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát”.

A harmadik pont az R cikket érinti, amely az Alaptörvény státuszát határozza meg a jogrendben. Ide beillesztenének egy negyedik bekezdést, amely szerint „Magyarország alkotmányos identitásának védelme az állam minden szervének kötelessége”. Végül a kiutasítás tilalmáról és a menedékjogról szóló XIV. cikkhez nyúlnának hozzá. Ez most úgy kezdődik, hogy „magyar állampolgár Magyarország területéről nem utasítható ki”, de még ennél is fontosabb helyen, az első bekezdésben szögeznék le mostantól, hogy „Magyarországra idegen népesség nem telepíthető be”, és az EU-n, illetve EGT-tagállamokon kívüli, „harmadik országbeli” állampolgárok csak a magyar hatóságok által egyedileg elbírált kérelem alapján élhetnek Magyarországon.

Tehát, a módosítás utolsó, XIV. cikket érintő pontja az, ami konkrétan a migránskvótáról szól, ez viszont semmi újat nem mond a jelenlegi helyzethez képest.

Menekülteket most is egyedileg elbírált hatósági határozat alapján fogad be Magyarország, és – amint azt Gulyás Gergely nemrég elárulta – a tervezett (bár politikailag időközben „kivégzett”) migránskvóta azt jelentené, hogy a menedékkérelmek elbírálása is hozzánk kerülne. Vagyis egyedileg elbírált hatósági határozatban az összes kvótamenekültet nyugodtan el is utasíthatnánk, mondjuk arra hivatkozva, hogy biztonságos harmadik országon keresztül érkeztek. (Ezt a – nálunk egyszerű törvényben szabályozott – menekültstátuszt kizáró okot egyébként a német jogrend alkotmányos szinten tartalmazza, mégsem háborodott fel rajta egyik liberális ajrópéer sem – biztos azért, mert a toleráns és befogadó németek ezt a csúnya, szigorú és intoleráns szabályt nem alkalmazzák.)

Tényleg „EU-konform”? 

A hetedik alkotmánymódosítás másik három rendelkezése tehát egyáltalán nem a migránskvótáról szól, hanem a módosítás sokat hangoztatott EU-konformitását próbálja megalapozni, mindenekelőtt az „alkotmányos identitás” fogalmának bevezetésével. A kormánypárti politikusok a retorikában mindezt még azzal toldják meg, hogy a német alkotmánybíróság joggyakorlatára hivatkoznak – kár, hogy mindkét esetben nagyon kilóg a lóláb.

Az Európai Bíróság következetes gyakorlata szerint nem lehet a tagállami belső jogra – még az alkotmányra sem – hivatkozni annak érdekében, hogy az uniós jog alkalmazását kikerüljék a tagállamok. Bár Trócsányi László igazságügyi miniszter nemrég arra hivatkozott, hogy bezzeg a német alkotmánybíróság máshogy gondolja, és a testület gyakorlata a Grundgesetzet előnyben részesíti az EU-joggal szemben, azért ez összességében durva torzítás. Egy exportóvadékkal kapcsolatos – és a németek által alapjogi szempontból megközelített – ügyben valóban volt egy hírhedt eltérés a német alkotmánybíróság és az Európai Bíróság között több mint negyven évvel ezelőtt: ebben az ügyben az előbbi testület azt mondta ki, hogy amíg az EU nem rendelkezik egy, a német alapjogvédelmi szintnek legalább nagyjából megfelelő alapjogi katalógussal, addig a német alkotmányban garantált alapjogok igenis elsőbbséget élveznek az uniós jogszabályokhoz képest. Azóta azonban a német alkotmánybíróság ezt a tételt megfordította, és az EU-nak is lett egy kötelező érvényű alapjogi katalógusa.

Az, amit a magyar kormány sugall, hogy bezzeg a német alkotmánybíróság is általában véve magasabb rendűnek gondolja a Grundgesetzet az EU-jognál, egyszerűen nem igaz.

Tény azonban, hogy az uniós jog elsőbbségének vannak korlátai, a mostani alkotmánymódosítás pedig egyértelműen erre játszik az „alkotmányos identitás” emlegetésével. Ugyanis az Európai Unióról szóló szerződés 4. cikke szerint az unió tiszteletben tartja többek között a tagállamok „nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének”, valamint az alapvető állami funkciókat és a tagállamok integritását.

Az tehát, hogy most beillesztik az Alaptörvény Európa-klauzulájába, hogy a közös hatáskörgyakorlás „összhangban kell álljon az Alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal, továbbá nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát”, részben tautologikus. Másrészt viszont általában a magyar alkotmány által elismert alapjogok uniós jog fölé helyezése is problémás elvileg, ugyanis uniós jog érintettsége esetén (ilyen lehet akár egy migránskvótás határozat végrehajtása) az EU Alapjogi Chartáját kell alkalmazni, nem a magyar alkotmányt – bár sok átfedés van a kettő között, más tagállamok esetében akadtak már ebből konfliktushelyzetek.

Az alkotmányos identitás az aduász?  

A fentiek fényében nyilvánvaló, hogy miért kellett előhozakodni az „alkotmányos identitással”: azért, hogy a módosítás „EU-konform” legyen, és lehessen rá hivatkozni, mint az EU-jogtól való legitim eltérésre. Csakhogy azt már nem írják bele az alkotmányba, hogy pontosan mi tartozik az „alkotmányos identitásunkba”, hanem csak annyit, hogy azt minden állami szerv köteles védelmezni. Ha meg netán majd az Alkotmánybíróság próbálja meg tartalommal megtölteni a fogalmat, akkor megint csúnya, hataloméhes és aktivista lesz ugye – bár ettől a jelenlegi felállásban annyira nem kell tartani.

Érdemes itt megint feleleveníteni a kormányra láthatóan inspirálóan ható német példát, a Grundgesetz ugyanis a magyar Alaptörvénnyel ellentétben meghatározza az alkotmány „magját”: eszerint a föderalizmus, a demokrácia, a jogállamiság elvei, valamint az emberi méltóság érinthetetlenek a német alkotmányban. De – és itt jön a lényeg – nemcsak az EU számára, hanem az alkotmánymódosító hatalom, tehát a német parlament (mindkét házának) kétharmados többsége számára is.

Ehhez képest Orbánék most úgy emelnék Alaptörvénybe az „alkotmányos identitás” fogalmát, hogy egyrészt még nagyjából sem határoznák meg a tartalmát, másrészt meg a javaslatban nyilván egy árva utalás sincs arra, hogy ők maguk – szokás szerint – a napi politikai érdekeik mentén ne nyúlhatnának hozzá az újonnan hirtelen megtalált alkotmányos identitásunkhoz.

Amiről most azt kellene bemesélni, hogy eddig is megvolt, de valahogy csak az érvénytelen népszavazás után jutott eszünkbe az alkotmányban is utalni rá. Azt meg, hogy pontosan mit takar, továbbra sem mondjuk meg. Majd a helyzet szüli: minden, amibe azt akarjuk, hogy az EU ne szóljon bele.

Nemcsak „brüsszeli bürokraták” átlátszó és cinikus vakítása mindez, hanem a bőszen hivatkozott 3,3 millió nemmel szavazó választópolgáré is: főleg, hogy

pont egy olyan kormánytöbbség hivatkozik az „alkotmányos identitásra”, amely rendszeresen pofátlanul módosítgatja politikai érdekből szanaszét az alkotmányt, ha kell, ha nem.