Családok. Olyanok, akiket egyszerre hurcoltak meg. 16 éves lányok, fiatal fiúk, terhes kismama, anya pici gyerekkel, mindegy volt: vittek, akit értek. A most következő családok története a Tokaj környéki falvak tragédiája.
„1945. január 20-án írták alá a fegyverszüneti megállapodást, ami rögzítette, hogy mennyi háborús jóvátétellel tartozik Magyarország a Szovjetuniónak. Ebben egyetlen szó vagy utalás sem esett arra vonatkozólag, hogy a jóvátétel emberi erőforrás is lehet. Mégis 4 nappal később Szerencsről elindult az a szerelvény, ami a Tokaj környéki kamaszokat szállította »málenkij robot«-ra (»egy kicsi munkára«) a Donyec medence szénbányáihoz.
(...)
Az indulás napján gyalog indították a menetet, két oldalon a szülők sírva, ordítva kísérték a gyerekeket, akik maguk sem tudták hová legyenek kétségbeesésükben. A sort orosz katonák és rendőrök vigyázták, nehogy valamelyik szülő, vagy gyerek közel kerülhessen egymáshoz. Ha kellett ütleget használtak, ha kellett lóval ugrattak a sírók közé.
(...)
Huszonnégy napig utaztak, fűtetlen marhavagonokban. Az illemhely egy lyuk volt, amit a padlóba vágtak. Ezen keresztül süvített be a téli hideg. Ennivalójuk addig volt, míg tartott az otthonról hozott élelem. Útközben nyers szárazbabot kaptak, és egyszer — már orosz területen — beakasztottak egy nyers marhacombot… Semmilyen eszközük nem volt ahhoz, hogy ehető élelmet készítsenek belőle. A hidegtől, és az éhezéstől való szenvedést fokozta, hogy megtetvesedtek. Az állatok éjjel nappal, csípték őket: a 24 nap alatt sem aludni sem ébren lenni nem lehetett miattuk.
Mikor a vagon megállt, voltak, akik leugráltak, és eltűntek a kukoricásban. Mivel a létszámnak meg kellet lennie találtak mást a helyükre: Debrecenben a pályaudvaron valaki tojást akart eladni a foglyoknak. A tojást elvették, az embert feltették a vagonba. Később egy almaárus asszony is erre a sorsra jutott.
Útközben az éneklés tartotta bennük a lelket. Református énekeket énekeltek, imádkoztak. Ez mindvégig vigasztalójuk volt.
(...)
A hegyaljai gyerekek még sosem láttak bányát. Paraszt szülők gyerekei voltak, akik a mezőn tanulták a munkát. És bár meg tanultak becsülettel dolgozni, arról fogalmuk sem volt, hogy a föld alatt milyen lehet fizikai munkát végezni. Az első lefelé induló liftek halálos rémületet váltottak ki a lányokból. Csak sírtak a lift előtt, mire egy orosz belökte az elöl álló kislányt, akkor a többi is bement utána.
(...)”
Számára nem volt megbocsátás, ellentétben másokkal, így például Szabó István rendezővel, aki hosszú időn keresztül gyártotta a terhelő tartalmú jelentéseket. Balogh Gábor írása.
Hogy a politikában az igazság a legveszélyesebb fegyver, azt két igazságbeszélő sorsa bizonyítja: Csurka Istváné és Gyurcsány Ferencé.
A nyugatiakat pont annyira nem érdekelte a mi jólétünk, mint a szovjet elődeiket.
Úgy fogalmazott: a kultúrát nem őrizni kell, mert az nem rab, nem ápolni, mert nem beteg, hanem mindenekelőtt élni, csinálni kell. Ez különösen így van akkor, ha a kultúra keresztény és magyar.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Szerintük ellenséges hangulat fogadta őket.
A magyar párton fog múlni Románia fejlődése is.
Magyarországon ilyen nem fordulhat elő.
