1956: kollektív tudattalan

„Régi fotókat nézegetni 1956-ról különös, a nem múló seb okozta fájdalomra emlékeztető érzés. Nyugtalanító gondolatokat kelt, aminek az is oka lehet, hogy tudjuk, a fényképeken, amelyeken mi egy szabadsághiányos kor szenvedéslenyomatait keressük, az állambiztonság emberei a megtorlás idején egészen mást kutattak: ezekről a felvételekről azonosítottak számos felkelőt, akiket később bebörtönöztek, kivégeztek.

Sokszor csak később látjuk tisztán, hogy az idő értünk vagy ellenünk dolgozott. 1956 emléke szívdobbanásaink visszhangjaként lüktet bennünk, mert minden magyar embernek, aki akár csak gyerekfejjel átélte, homályos lelkiismeret-furdalást okoz pusztán azért, mert ő életben maradt, a többiek meg meghaltak. Hiszen még gyerekek is odavesztek. Ne ünnepeljük oly diadalmasan a »pesti srácokat«! Gyerekeket tankok elé engedni benzinespalackkal halálos bűn, nagy szégyen. Ugyanolyan halálos bűn, ugyanakkora szégyen, mint Európának és az egész rátarti Nyugatnak az, hogy megengedte: csak a magyarok vére folyjon a senki által nem akart szovjet tömb megbontásáért.

1956-ról torokelszorulás nélkül szónokolni csak azok tudnak, akik se felnőttként, se gyerekként nem élték át, mert jóval utána születtek. Minél később, annál szabadabban szárnyal a hangjuk. Mert 1956-ról hallgatni tanult meg egy ország. Hallgatni mélyen, a szív csöndjére fülelni csak, szó nélkül ünnepelni, baráti tekintetekbe merülten, és közben bízva abban, hogy botorul nem egy állambiztonsági ember mímelt együttérzésében kerestünk megértést.”