„Egyre csökken az »igazi« diktatúrák száma – miközben az »igazi« alatt olyan állapotokat kell érteni, amik többé-kevésbé már csak Észak-Koreában léteznek: utazási tilalom, ellenzékiek elleni terror, bebörtönzés a legenyhébb kritika esetén, koncentrációs táborok. Makulátlanul sugárzó demokráciákat, ahol a civil társadalom teljes szélességében meghatározza a politikai életet, azonban csak nagyítóval lehet találni.
Világszerte két tendencia versenyzik egymással. Az egyik oldalról az állam veszít jelentőségéből, az állam és egyén eltávolodik egymástól, a másik oldalon az elitek olyan, a társadalmi többséget maga mögött tudni képes, alapvetően ideológiai konstrukciók építésén fáradoznak, amelyek kapocsként szolgálhatnak a társadalom számára.
Törökországban, Kínában, Oroszországban és máshol a patriotizmus és a büszkeség egy régi, egykoron birodalmi ambíciókkal kecsegtető misszión vannak. Németországban, ahol egyeseknek rengeteg gondja van a patriotizmussal, a »demokrácia« az, ami a vallás szerepét tölt be egyes politikusok és értelmiségiek fejében: az alaptörvény lett a 21. század bibliája.
(...)
Az úgynevezett no-go zónákat, mint amilyenek az 1970-es években Manhattan északi városrészeiben voltak, egy magát komolyan venni akaró állam, amelyben egyre nő a kisebbség és csökken a többség aránya, nem engedheti meg magának. Ennek eredménye, mint azt az 1980-as évek New Yorkjában láttuk, a zéró tolerancia elve, a drákói szigor és a bebörtönzések magas száma. A két angolszász ország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok már jóval előrébb járnak ezen az úton.
Ha az évszázad második századában a keresztény-nyugati értékvilágot magáénak tudó népesség egy kisebbséggé válik Németországban, ez itt sem lesz másként. A jövő ezért az autoriter demokráciáék: a többségre építve, nagy integrációs nyomást gyakorolva az egyénekre és kisebbségekre. Hozzátenném: a legjobb esetben.”