Kutyabaj

„Kevesen ismerik fel, hogy szuverenitásuk egyik téglája a még megmaradt nyilvánosság, ami még megmaradt neki. Ezért nem elég ahhoz ingyen hozzájutni, életben maradására is áldozni kell – venni folyóiratot, újságot, támogatni oknyomozó portált, valódi hírekre, riportokra, interjúkra alapozott médiumot. Mert ezek a társadalmi kontroll letéteményesei a bedarált intézmények helyett, amelyek csak néha, kényszer hatására lépnek, de legtöbbször akkor is komótosan, vonakodva. Jól látható viszont, hogy egy-egy valahol kipattintott ügyet szépen továbbvisz a másik orgánum, szinte egymásnak dobják a labdát, bontják ki a részleteket, amelyeket megismerve válik világossá, egyben szomorúvá, mi történik a fejünk felett. Szervezetten, sémák szerint, köztudottan, milliárdokkal.

Korábban jellemző volt, hogy ez a hatalom jobban összezár, mint bármelyik eddigi, nincs rés, szivárgás. Ennek mintha vége szakadna, ahogy a tömb érdekkörökké tagolódik, sértődések, perifériára szorulások ébresztik fel az igazságkeresést. Az egység hipnózisát így csak ideig-óráig tudja fenntartani a vezér karizmája, s amíg a sajtó megmaradt zárványai jól-rosszul működnek, ezek a repedések láthatókká is válnak. Óhatatlan, hogy ahol sok a kegyenc, lesznek vesztesek is.

Őrkutyák viszont, bár kissé csapzottak, s lehet, hogy a vérvonaluk sem eléggé tiszta, de még vannak. És kellenek.”