„A család egészséges táplálkozásának gondja mindig is a nők vállán nyugodott, bizonyítja ezt a hajdani reklám is, amelyben az ősasszony rátámad medvét hazavonszoló emberére: »Nem megmondtam, hogy bontott csirkét hozzál?« Miközben én kellőképpen fel vagyok vértezve a neten fellelhető legújabb tudományos eredményekkel, sűrűn kérem ki négy orvos családtagunk, kezelőorvosom, gyógyszerészem, sőt, edzőm véleményét, ezeket az információkat tökéletesen szintetizálom a bevásárlás, a háztartási teendők és a nevelés folyamatával, férjem élelemszerzését csupán az egyszerű beszerezhetőség, az élvezeti érték és az utódjaink körében elérhető népszerűség befolyásolja.
A köztünk zajló viták tétjét emeli, hogy gyerekeink sosem voltak nagy étvágyúak, ezért míg én törekedtem arra, hogy a bevitt mennyiség minél értékesebb tápanyag legyen, férjem a »legalább valamit egyen« álláspontot képviselte. Párom híreszteléseivel ellentétben nem vagyok egészségmániás — bár tény, hogy lányom teljes kiőrlésű papírnak nevezte rajzórán a félfamentes rajzlapot, — teszek szalonnát a túrós csuszába (alaposan kisütve), használok cukrot a sütikbe (feleannyit), vettem már vattacukrot a gyerekeimnek (egyszer), és vittem már őket a mekibe is (vérvétel vagy fülfelszúrás után). Igaz, nemrég nagylányom megjegyezte, hogy ezáltal különösen felértékelődött a fájdalomdíj, de engem igazol, hogy a salátát ma is jobban szeretik a hamburgernél.
(...)
Azért én folytatom heroikus napi küzdelmemet családom egészségéért, néha még azt a kockázatot is vállalva, hogy elfogyasszam az agyonsózott csipszmaradékot, amely rejtélyes módon a biomüzlis csomag mögé került a spájzban.”
