Oroszlánok és rabszolgák űrháborúja

„Van a trilógiának egy sajátosan young adultos vonása, amely a Vörös lázadásban volt a leginkább tetten érhető, de a Hajnalcsillagra is bőven maradt belőle. A főszereplő, Darrow folyamatosan, de tényleg, nagyjából minden második oldalon őrlődik, sanyargatja magát, szeretteit siratja, önbizalomhiánnyal küszködik, kételkedik döntéseiben és háborúja jogosságában, és egy idő után ez veszettül fárasztó. Brown célja persze világos: nem egyszerűen egy tökös űrháborús regényt írt, érzékeltetni kívánta azt is, hogy mit tesznek a csataterek, árulások és halálok egy fiatal lelkével – a trilóga nem csak arról szól, hogy Darrow eléri-e a célját, hanem arról is, hogy milyen emberré válik a végére, konkrétan: sikerül-e megőriznie emberségét.

És Brown sokszor tényleg ügyesen zsonglőrködik ezzel a témával. A könyv legjobb pillanatai azok, amelyekben a főhős a sodró lendületet meg nem törve hoz morálisan megkérdőjelezhető, »a cél szentesíti az eszközt«-jellegű döntéseket, és mondjuk egy vérfolyamba és húscafatokba fulladó akciójelenet kellős közepén világlik ki a »mit kell tennem, hogy felszabadítsam a világot« és a »mi lesz belőlem, ha megteszem« dilemmája. Máskor azonban Brown behúzza a kéziféket, hogy hőse nyugiban picsoghasson magában pár oldalon keresztül, és ez az előbbiek tükrében (ahol a belső konfliktus tökéletesen beleépül a cselekménybe) különösen fárasztó.

Ezt leszámítva azonban a Hajnalcsillag abszolút méltó, gyors, nagyszabású, fordulatos lezárása a trilógiának (ami a nemesi házak viszályait, helyezkedéseit illeti, gyakran és szívesen hasonlítják a Trónok harcához), és szerencsére híján van a young adult disztópiák egyéb kliséinek. Például van ugyan benne szerelmi szál, de nem pusztán azért, hogy »legyen, mert kötelező«, hanem ténylegesen hozzátesz a karakterhez, szerepe van a fejlődésében, abban, hogy hol áll majd az útja végén.”