Láthatatlan bolygók – Hannu Rajaniemi: Collected Fiction

Nyár elején egy kolléga azt kérte tőlem, hogy ajánljak már neki jó, viszonylag friss sci-fit, amit tényleg érdemes elolvasni. Reflexből a Hyperiont mondom ilyenkor, mert itthon még mindig friss, és hát elég jó. De a második válaszom mindig az, hogy tessék elolvasni Hannu Rajaniemi Jean le Flambeur-trilógiáját, mert elképesztően ötletes, szórakoztató és izgalmas. Az Edinburghben élő finn szerző remekül vegyíti a poszt-cyberpunkot egy csomó más zsánerrel, legyen az egy klasszikus, Arséne Lupin-féle heist-sztori, a klasszikus arab mesék, vagy egy sima detektívtörténet.

A trilógiát itthon a szebb napokat is megélt Ad Astra adta ki Juhász Viktor szuper fordításában (Kvantumtolvaj, 2010.; Fraktálherceg, 2012.; A kauzalitás angyala, 2014.), annyi szépséghibával, hogy a harmadik kötet kábé fél centivel kisebb, és sárgás papírra nyomták az addigi fehér helyett, hogy véletlenül se legyen komfortos őket egymás mellé tenni a polcra. Ettől eltekintve minden sci-fi olvasó polcának éke ez a három kötet. Rajaniemi jövőre jelentkezik új regénnyel, de addig sem maradunk teljesen nélküle, hiszen idén jelent meg papíron novelláinak gyűjteménye, a nemes egyszerűséggel Collected Fictionnek hívott kötet.

Ami biztos: nem Rajaniemi novellái fogják megváltani a kispróza világát, de az továbbra is világos, hogy a finn szerző korunk egyik legérdekesebb írója. A novellák között van pár, ami azonos világban játszódik a közeli jövőben, van pár, ami a finn mitológiát dolgozza fel, és van pár igazán kísérleti darab. Az utóbbiak közül az egyikről ugye írtunk is nemrég, ez a Snow White is Dead című interaktív novella , amit legjobb lenne agyszkennerrel olvasni, de a sztori önmagában is elég érdekes modern Hófehérke-feldolgozás lett a lapozgatós kalandkönyv megoldás nélkül is. A másik kísérleti darab egy sor Twitter-mikronovella, amit nem sikerült minden esetben tökéletesen dekódolnom.

A hagyományos novellák közül kifejezetten érdekesek az „Istenpestis”-világban játszódó történetek (Deus Ex Homine; Elegy for a Young Elk), amelyekben egyes emberek transzhumán istenekké válnak, gyakran akaratuk ellenére, mert a dolog járványszerűen terjed – ezekben a félelmetes hangulatot árasztó történetekben Rajaniemi érdekes módon aztán a gyerekvállalást és az apa-fiú kapcsolatokat járta körül. A másik, több novellában (The Server and the Dragon; Invisible Planets) kifejtett világról nem tudunk meg sokat: itt sötéthajók térképezik fel az univerzumot, és futnak bele érdekes problémákba. Az Inivisible Planets egyébként aranyos, modern hommage Italo Calvino Láthatatlan városok című könyvéhez.

Az éppen most díjra jelölt The Haunting of Apollo A7LB-ben egy playboy űrhajós szelleme tér vissza kísérteni az űrruháját megvásárló startup-milliárdost, és rajta keresztül egykori szeretőjét, a ruhát készítő fekete varrónőt; a Paris, in Love-ban egy francia fővárosba látogató finn földművesbe szeret bele a szerelem fővárosa, annyira, hogy egész épületekkel követi lapp pusztába; a Ghost Dogsban egy fiú talál természetfeletti magyarázatot szülei elhidegülő kapcsolatára; a Shibuya no Love-ban pedig a randialkalmazások ijesztő jövőjébe pillanthatunk bele. A finn mitológia alakjait több történetben is feldolgozta Rajaniemi, ezek közül kiemelkedő talán a Fisher of Men, amelyben a tenger istenének lánya talál magának új férjet egy kiégett CEO személyében.

A legjobb novella számomra Skywalker of Earth volt, amelyben Rajaniemi gyakorlatilag írt egy aranykori, ponyvamagazinos sci-fit őrült tudósokkal, űrrepülő házakkal és kemény öklű hősökkel, és sikerült úgy egyben, autentikusan tartania ennek az egésznek az atmoszféráját, hogy a történet mégis egészen modern lett – ráadásul a női főhös sikeresen fordítja ki ennek a világnak az egészen maszkulin jellegét. De hogy mást ne mondjak: van egy olyan űropera-novella (His Master's Voice), amelynek két főhőse egy intelligens kutya és egy macska, akik DJ-k, és az egész egyébként a klónozásról szól.

Szóval ez egy szép kerek, élvezetes válogatás lett emlékezetes történetekkel, fordulatokkal és izgalmasabbnál izgalmasabb világokkal, amelyek közül nem egynél éreztem azt, hogy regényméretű kifejtést érdemelnének. És hogy akkor miért írtam, hogy nem Rajaniemi váltja meg a kispróza világát? Mert sok történet narratív szempontból egy kaptafára készült, vagy legalábbis ugyanúgy kezdődik. Mutatom a Rajaniemi-receptet az első mondatra, ami a novellák felében visszaköszönt: „[Ez meg az] azon a napon történt, amikor [X] éppen [ezt meg azt csinálta].”

Egy idő után idegesítően repetitív ez a dolog. De talán ez a gyűjtemény egyetlen nagy hibája.