Bárcsak én írtam volna: Tűz lobban a mélyben

„Űropera nincs fenyegető gonosz armada nélkül. Vinge viszont csavart egyet ezen is. Ó, előkerül itt is egy hatalmas, bolygót kiirtani képes ellenséges űrflotta, naná, viszont a második osztályú perverzitás a maga arctalanságával fenyegetőbb bármilyen bolygómorzsoló szuperágyúnál. Ahogy megszállja a Straumli Birodalmat, majd egy terjedő videoüzenetben egy híres straumer sportolót látunk, aki üres tekintettel, de üdvözült mosollyal bizonygatja, hogy milyen nagyszerű idők várnak a megszállt világok milliárdnyi lakójára eme összeolvadás után, az nem csak a totalitárius diktatúrákat idézi fel kényelmetlenül, de számomra azt is bizonyítja, hogy egy ilyen klasszikus űroperai bolygóelfoglalást mennyivel megrendítőbben is lehet ábrázolni annál, mint ha a szerző hatalmas flottát küldene oda kontinenseket pusztító fegyverekkel, leeresztett csapóajtókon előmasírozó bogárlényekkel. (Igen, rád is nézek, Hamilton.)

Az invenció mellett még egy dolgot említettem az elején: az öniróniát. Ekkora mesebeli birodalmak, technológiák megalkotásakor nem árt, ha kikacsintunk az olvasó felé, jelezve, hogy azért ezt nem kell annyira komolyan venni. Ahogy például Banks teszi az eszement méretű űrhajói, élőhelyei, gonoszai megalkotásakor. Vinge galaktikus internetet talált ki, ahol csetszobákban, fórumtopikokban az egyes kultúrák képviselői vég nélkül vitatkoznak a világegyetem eseményeiről. Akadnak itt trollok, reménytelenül offolók, lényegtelen apróságon lovagló, mindenkit kijavító hozzászólók épp úgy, mint értetlen beleszólogatók. Ezek a kommunikációs kivonatok végigkísérik a regényt, és nem csupán önmagukban szórakoztatóak, de nagy léptékű perspektívát nyújtva, háttérinformációkat összefoglalva lehetővé teszik a szerzőnek, hogy főszereplőivel emberléptékű eseményekre koncentrálhasson.”