Önámítás

„Egyetlen épelméjű ember sem állíthatja teljes őszinteséggel azt, hogy hazájában nem léteznek olyan területek, ahová – ha teheti – soha az életben nem tenné be a lábát. Józsefváros lakói is nagyon jól tudják, hogy a látványos városfejlesztések ellenére megmaradtak a rossz hírű utcák, amelyekbe sötétedés után nem ajánlatos betévedni. E sorok írója is messzire elkerüli a lakásával szemben lévő telepet, amelynek rendőrök a gyakori látogatói. Ahogyan szegény Szögi Lajos is megkerülte volna Olaszliszkát, ha tudja, milyen borzalmak várnak rá.

A helyzet külföldön sincs másképp. (...)

Igenis léteznek no-go zónák, még akkor is, ha ezt az adott ország kormánya – teljesen érthetően – nem akarja beismerni. Melyik állam vezetője vallaná be, hogy az országának törvényei egyes városrészekben nem alkalmazhatók, mert ott a saría, az iszlám törvénykezés az úr? Pedig a brit kormánynak is mindennap meg kell küzdenie azokkal a szakállas muszlim fiatalokkal, akik kirántják a sörösdobozt a járókelők kezéből, azokkal a birminghami iskolákkal, ahol iszlamista hatalomátvételt kísérelnek meg, vagy azokkal a családokkal, amelyek házasságba kényszerítik a lányukat, netán megcsonkítják a nemi szervüket. Igen, ez is általánosan bevett gyakorlat Nagy-Britanniában.

Ezek a problémák természetesen a társadalom, az ország elenyésző hányadában jelentkeznek, ezért jogosan háborodik fel a brit értelmiségi, ha azt mondják neki, hogy tiltott városrészek léteznek a hazájában. Mi is utáltuk, amikor kétszáz bakancsos, valójában teljesen veszélytelen fiatalember felvonulását úgy interpretálták Európában: náci diktatúra van Magyarországon, és ennek még a lakosság is örül.

Nem szabad tehát eltúlozni a bajokat, de be kell ismerni, hogy létező problémákról van szó.”