Újabb sci-fi/krimi hibriddel kopogtatott szeptemberben a Gabo SFF: ezúttal Al Robertson debütáló kötetében nyomoz egy szoftverháborús veterán és a fejébe épített agresszív kis pinokkió, aki régen szoftvereket ölt. Na de mi van akkor, ha a virtuális létben tengődő maradék emberiség fölött hamis istenek uralkodnak? Kritikánk az Égtörés című könyvről.
Egyből felkeltette az érdeklődésem az Égtörés, mikor a Gabo SFF szerkesztői meséltek róla korábbi interjúnk során. Kiégett Föld, a túlélő emberiség egy állomáson, vállalkozás-szerű mesterséges intelligencia-istenek és egy olyan főhös, akinek a fejében egy folyton beszólogató harci MI van? Al Robertson debütáló regényének –trilógiájának – felütése elég jónak tűnt, a cyberpunk és a krimi ötvözése pedig hozott már létre jó dolgokat. Talán épp a felfokozott várakozásaim miatt kissé csalódott voltam, mikor a regény végére értem.
Az emberiség maradéka egy állomáson él, miután a Földet egy háború során bevetett mesterséges intelligenciák máig tartó harca dúlta fel. Az állomás urai a Panteon vállalkozás-istenei, akik maguk is mesterséges intelligenciák, de nem kispályások. Az ő fő ellenlábasuk a szabad MI-kből álló Totalitás, akik ellen háborút is viseltek. Ennek a háborúnak a túlélője a dezertőr Jack Forster, egy könyvelő, akinek a fejében/testében él egy kis fabábu, Hugo Fist, akit a Totalitás-rendszerek feltörésére is kinyírására fejlesztettek ki.
Fist hamarosan elkerülhetetlenül átveszi az irányítást Jack testében, aki utolsó hónapjaira ezért hazatérthet a hadifogságból az állomásra, hogy elrendezze ügyeit. Ilyenből pedig van pár: ott van a szeretője, aki volt főnöke felesége; és a Penderville-ügy, ami annyira bűzlött, hogy valakik levették róla, és inkább elküldték harcolni a háborúba. Ki és miért ölte meg Penderville-t, és az ügy többi főszereplőjét? Jack kész arra, hogy utolsó cselekedetei egyikeként akár az istenek ellenében kiderítse az igazságot, tekintet nélkül arra, hogy milyen változásokat okozhat az állomás virtuális létben élő társadalmában.
A regény világa eléggé sokrétű, nem spórolt az ötletekkel Robertson. A vállalat-istenek ötlete kifejezetten jó, párhuzamba állítható Max Gladstone hasonló ötletével a fantasy-területén; a Totalitás-Panteon-ellentét lényege is elgondolkodtató. Az állomás területén leginkább egy virtuális világban élnek az emberek, viszont mindent csak kölcsönbe kapnak az istenektől – így például ha a gyerekeke focizni akarnak, akkor adott időre kapják meg a játék liszenszét. A Totalitás ezzel szemben a nyílt forráskód ügyét képviseli. A hangulat elég noir-os, a felmerülő témákon pedig, mint hogy hogy viszonyulunk ahhoz, ha halottaink virtuális formában velünk élhetnek, el lehet merengeni.
A regény gerincét Jack és Fist furcsa párosa adja, amitől az egész kicsit olyan, mint egy rendőrpárosos film a nyolcvanas évekből, és elég jól is működik. Fist eleinte kicsit olyan, mintha egy virtuális Bayer Zsolt ugatna bele a főszereplő életébe, de a regény során kellő mélységben megismerjük, és a kapcsolatuk is fejlődik, ami nagyon aranyos volt. A többi szereplő jó része viszont sajnos kissé papírmasé-hatást kelt, ami a számomra néhol egészen zavaros plot mellett elvett a könyv élvezeti értékéből.
Mert a plottal bizony néha gondjaim akadtak. Az egy dolog, hogy hosszú-hosszú ideig nem tudjuk meg, hogy mi a tét, miről szól ez az egész. Az meg a másik, hogy sor alkalommal úgy éreztem: következetlen a szerző, vagy éppen nem magyaráz el valamit kellőképpen részletesen, aztán ezt használja ki arra, hogy megoldja a létrejövő válságszituációt. (Lezárták a rendszert, semmilyen jel nem jut be vagy ki! Jé, pár oldal múlva mégis.) Hiányoltam, hogy nem ismerem legalább elnagyolt részleteiben a hackelés, vagy a virtuális tér itteni játékszabályait, így az istenek képében ténylegesen megjelenő deus ex machinák mellett egy csomó képletes deus ex machina is volt, ami sosem áll jól egy történetnek.
Másrészről kicsit túlírtnak éreztem a dolgot, ami lehet, hogy elsőkönyves betegség. Gyakran lapozásra ingerelt egy-egy egyértelműen időhúzó akció- vagy épp filozofálgató jelenet. Simán lehetett volna ez a könyv tömörebb, feszesebb, és jó ötven-száz oldallal rövidebb. Volt pár szál, amit el lehetett volna engedni, és volt pár klisé, amit ki lehetett volna hagyni. (Példa: ha úgy nyírunk ki egy karaktert, hogy tulajdonképpen nem is ismertük meg, akkor nem lesz meg az az érzelmi töltet, amit ott érezni kéne. Ráadásul a gonoszok részéről sem volt sok értelme.)
Vegyes érzelmekkel tettem le a könyvet, de azt hiszem adok még egy esélyt a folytatásnak, ha megjelenik magyarul. Ellenpontként pedig linkelem Szabó Dominik enyémnél lelkesebb értékelését a könyvről az ekultura.hu-ról.
Az új magatartásformák ugyanúgy terjednek, mint a járványok, és a 21. századra a túlzások vették át a főszerepet az emberi viselkedés alakításában; az ok az „egyharmados kisebbségek” és a „szuperterjesztők” felemelkedése – állítja önkritikus könyvében Malcolm Gladwell.
Krimit írt a volt miniszterelnök, van benne egy Ferenc néven felszentelt homoszexuális, kiugrott, véres kezű pap, és még sok más ínyencség.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
Az aztékok emberáldozatra épülő vallását a hódító spanyolok és a katolikus egyház a Sátán legintézményesültebb kultuszának tartotta.
Kemény nem ontja a könyveket, ami különösen rokonszenves a mai világban.
A legjobb politikai barométer a világban a román politika mozgása: ahová áll, ott mindenképpen fordulat várható.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
