Mit üzenne Kossuth Lajos?

Nem arra a bizonyos Kossuth-nóta, a „ha még egyszer azt üzeni” borízű, nótázó hangfoszlányaira vágyom, bár az is elgondolkodtató, hogy annak idején is kevésnek bizonyult az egyszerű szimpla üzenet. Duplázásra vártunk már akkor is. 

Jó lenne azonban, ha mégis üzenne Kossuth apánk, csak úgy simán: még egyszer és most.

Nos, nem a megismételt Kasszandra levelet hiányolom. Kasszandrák nőnek ki manapság még az ugarból is, és íródnak az elrettentő írások pro és kontra. Sőt, variánsok születnek a NEM, az IGEN és a TARTÓZKODÁS határozatlan peremén.

Ha valakit megkérdez egy kószáló riporter, mindenképpen választ kap tőle. Mert válaszolni, azt kell, ha már egyszer fontosnak választotta ki a megkérdezettet a véletlen szerencse. Mikszáth szemében még a jogászok népének tűnhettünk, mára a közbeszédnek nevezett nemzeti csevelyünkben, a nehezen identifikálható politológia vette át az egyetemes tájékozottság tüneményének szerepét a jurátusi dölyftől. Válaszra készen szárnyalnak a gondolatok, a hivatkozások az olvasatlan uniós vagy saját alkotmányunkra, majd utópiák és félelmek villannak fel a félretájékozottságok délibábos fényében.

Van, aki Botondként, buzogánnyal kopogtatna Brüsszel bizánci kapuján, mások jobbágyi alázattal sunnyognak és várják a felülről jövő bölcs döntést, mert az unió az mégis csak unió – és egyfajta uniót már megéltünk korábban is, abban sem lehetett kipofázni a sorból. Senki sem akarja megégetni az ujjai begyét. Civil kurázsiról tehát szó sem essék.  

Jó lenne, ha üzenne Kossuth. Mert… amennyire szép ötlet az utópia, a liberálisan nyitott társadalom európai modellje, de legalább annyira kivitelezhetetlennek is tűnik. A multi-kulti, a multikulturális magatartást becézik így büszkén a fiatal német értelmiségiek, nem működik igazán. Különös eredménye az is, hogy pl. a berlini törökök első nemzedéke szinte egyáltalán nem tudott németül, a második nemzedék megtanult, mert be akart illeszkedni, e második nemzedék színe javából a német nyelvet tökéletesen bíró értelmiségiek is emelkedtek ki, de a harmadik nemzedék egy jelentős része már tudatosan nem tanult meg németül. Sőt, közülük sokan araszolnak vissza a radikális iszlámhoz. Pedig ők már többedik generációs, született berliniek!

Tolerálható ez? (Itt megjegyezném, a tolerancia eredetileg megtűrést és nem privilégiumokat jelent.) Bár a toleranciát eleve nem lehet paritásos alapon megvalósítani, mégis el kellene gondolkodni azon, hogy míg Európában mecsetek százai épültek, vannak muszlim országok, ahová a biblia bevitele mondjuk csak egy példányban is, akár a személyi poggyászban, börtönbüntetést is vonhat maga után. Elképzelhető a párbeszéd az emberi jogok, és a mi szemünkben kegyetlen iszlám törvénykezés, a saría elszánt képviselői között?

Mindenképpen javunkra lehetne a kossuthi üzenet, mert csak tanácstalanságunkban sunnyogunk vagy okoskodva nyilatkozunk a riportereknek, puffogtatunk divatos sallangokat a befogadás nemes gesztusairól; miközben mi sem örülnénk, ha idegenek másznának át a kertünk kerítésén, vagy betaszítanák a lépcsőházi ajtóinkat, sőt… Egyéb, sokkal riasztóbb atrocitásokról bőségesen olvashatunk, hallhatunk, nézelődhetünk a mindennapi médiában. 

Üzenetében szólhatna Kossuth a történelmi tétovázásainkról, mert Mohács előtt és után is hányszor, de hányszor pártoskodtunk, vélekedtünk ezerféleképp. Majd a szultán városnéző janicsárjai lazán besétáltak Budára és maradtak 150 évig… amin akkor /!/ még a művelt nyugat is erősen, bár kissé megkésve (mint annyiszor örökkön megkésve) bizony megrökönyödött.    

Nem tudhatjuk, hogy kiket idézne Kossuth az üzenetében. Zrínyit, a reményét vesztett szigetvári hőst, vagy az unokát, Zrínyit, a hadvezért és költőt? Esetleg a közismert kötelező házi olvasmányból, Gárdonyi regényéből, az Egri csillagokból idézne. Talán Dobó István imáját, vagy megemlítené a simlis Mórét és az áruló Hegedűst is. Vagy a végvári hősök sorsáról üzenne, a két malomkő között pusztító 150 évről, a másfél évszázadról, amely alatt Európa peremén alig a harmadára csökkent nemzetünk létszáma. Vagy a „lássuk Uramisten, mire megyünk közös erővel” jegyében nekünk a kurucok és labancok leszármazottainak az egymás elleni testvérháborúk harcairól üzenne, idézne fel rémületes és sajnos megismételhető eseményeket?    

Nem tudom, nem tudjuk mi lenne a képzeletbeli üzenet. Égi Kossuthunk, végül is Trianonról is írhatna, a nem régi rendszerváltásról is üzenhetne, és talán elgondolkodnánk végre, okosan „szép, szomorú fejekkel” és tán rádöbbennénk arra, amit a Kossuth nóta is mond: MINDNYÁJUNKNAK EL KELL MENNI…