Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtár

„Aztán jött a harmadik fázis, az „Annyira izgalmas, hogy másra nem tudok figyelni«. Ez egy nagyon jó rész volt, mert itt már nem gondolkodtam azon, hogy ennek mi értelme lesz a végén, csak szurkoltam az egyik főszereplőnek, akit az író akaratának megfelelően itt már kedveltem. Nagyon akciódús ez a rész, úgyhogy bőven lehet rajta izgulni.

A következő körülbelül száz oldal a »De mivan?« fázisba esik. Amikor kezdenek összeállni a dolgok, és kezdtem érteni, mi is történik tulajdonképpen, de mégis mi a fene van? Itt még csak azt hittem, hogy tudom, mi történik, de valójában fogalmam se volt.

Az ötödik az »ó baszdmeg«, ez nagyjából az utolsó fejezetet takarja. Amikor minden a helyére kerül, és csak azt éreztem, hogy ó baszdmeg, hát ez zseniális. Itt naivan azt hittem, tudom min akadtak ki a többiek. Mekkorát tévedtem.

Az utolsó fázis az az epilógus. Azt tudni kell, hogy pont úgy értem be munkába, hogy elolvastam az utolsó fejeztet, de az epilógusra nem jutott időm, és én teljesen jól meg voltam ezzel békélve, tök jól le van zárva, rendben vagyunk. Aztán hazafelé elolvastam az epilógust. A hatodik fázis neve a »Kurvaanyád«. Befejeztem és ezt írtam a lányoknak: „NEM MONDJÁTOK KOMOLYAN, HOGY ÍGY VAN VÉGE?«. Kedves Scott! Értem, hogy miért, de MIÉRT? És nem, ennek a könyvnek nem lesz folytatása, ez nem egy sorozat, hanem egy önmagában ácsorgó kötet. Szóval Scott Hawkins, baszdmeg.”