„Mit akar Orbán Viktortól? Nevetségessé akarja tenni magát?” – Schmidt Mária kőkemény kritikát fogalmazott meg Magyar Péterről! (VIDEÓ)
A Terror Háza Múzeum főigazgatója szerint soha nem fog létrejönni egy Orbán Viktor–Magyar Péter-vita.
Az ilyen koncepciójú műveknél a dilemmát általában az jelenti a szerző számára, hogy mennyire várhatja el az olvasótól az érintett tudományág(ak) ismeretét, illetve mennyire kell részleteznie a példaként felhozott alkotásokat.
„Nos, a szerző alapvetései kellően izgalmasak, interdiszciplináris megközelítése logikailag könnyen követhető, fogalmi rendszere pedig a társadalomtudományokban szerzett előismeretek nélkül is értelmezhető. Ezt támasztja alá könyvének strukturális felépítése is: a fejezetek elején az éppen érintett film/könyv releváns eseményeinek felvezetésével szépen megágyazza gondolatait, majd ahhoz a politikai és a történelmi dimenziót jól alkalmazva, olvasmányosan húzza meg párhuzamait. Az útkeresésének nehézségei igazán csak akkor mutatkoznak meg, amikor a könyv vége felé már sokkal felszabadultabban vitte példáiba hivatásának gondolatait, nem ragaszkodott annyira a korábban kialakított rendszeréhez. Ekkor már sokkal inkább politológiai ismérvek alapján kategorizált, kevésbé érződött az, hogy leginkább csak a szimpátia és a népszerűség játszott volna közre a példáinak kiválasztása során.
Azonban igazán mély elemzésekre itt sem lehet számítani, mindvégig inkább a szemléletességre törekszik, a politológia legmélyebb bugyrainak feltárását hanyagolva a párhuzam kidomborítására fekteti a hangsúlyt. Vitathatatlan, hogy így jóval több embert szólíthat meg műve, valamint a műfaj rajongóihoz is könnyebben eljuthatnak gondolatai, ám kérdés, hogy a »szakmabeliek« ilyen jellegű éhségét mennyire csillapíthatja egy elsősorban szórakoztató, mintsem tudományos publikációk közé sorolható mű.
Amit ráadásul valakinek nem ártott volna még egyszer-kétszer tüzetesebben átolvasnia a nyomdába küldés előtt, lévén az olvasás közben meglepve tapasztaltam, hogy majd’ minden negyedik oldalra jutott valamilyen szembeötlő gépelési vagy stilisztikai hiba, s néhol az átfogalmazás maradványaiba (»nem nincsenek«) is sikeresen belefutottam. Ettől tartalmilag ugyan nem sérült a mű, üzenetei így is világosak voltak, de az ilyen amatőr hibák zavaróak, könnyen kizökkenthetik az olvasót a ritmusából.
Továbbá az is megjegyzendő - no, nem negatívumként -, hogy a sci-fi művek elemzése magával vonzza azt, hogy az említett alkotásokról kötetlenebben írhat a szerző, tehát azok cselekményi spoilerjeit nem kerülte el, sőt, épített rájuk. Ugyanakkor én különösebben nem bántam meg, hogy már kevésbé sokkolna például a Radch-birodalom trilógiájának néhány fontosabb momentuma, mert cserébe a felvetett konfliktusokat olyan megvilágításba helyezte a szerző, ami bőven kárpótolt érte. Ráadásul azt is a könyv erősségei közé sorolhatom, hogy az iméntihez hasonló, számomra korábban ismeretlennek számító sci-fik világát kellően részletesen és következetesen építette fel a fejezetei elején, tehát függetlenül attól, hogy láttam és/vagy olvastam-e a példaként felhozott műveket, olvasói szemmel érthető és érdekes volt az elemzésük.”