A felnőttkor társasjátéka (Lev Grossman – A varázslók trilógia)

„A varázslók trilógia világát egyrészt a szétbontott, a fantasy eszköztárából előbányászott majd újrafelhasznált és újraolvasott elemek adják. Grossman elsődlegesen arra a megcsontosodott elképzelésre helyezi a hangsúlyt, mely szerint ebben a műfajban a moralitás a Jó-Rossz tengelyén mozog, nélkülözve a szürkezónát és egyéb átmeneteket. Mérlegre teszi továbbá a kiválasztottság módját, valamint az adott, fiktív világ kötelező újrarendezését is, mint visszatérő és kirobbanthatatlan sarokkövét az ilyen típusú szövegeknek. Előbbi esetén az állandó megkérdőjelezés az, amelynek segítségével felhívja a figyelmet a fantasztikum önkényességére, míg utóbbi esetén azon jelenséget teszi mérlegre, amikor a narratíva általában azzal zárul, hogy a hős(nő) vagy hősök hozza/zák el/vissza az Aranykort, ami után mindenki epekedik. Ezek a fantasy által támasztott elképzelések mégis rendre megbuknak. A szereplők egyfelől nagyon is tisztában vannak azzal, hogy az új hely, ahová kerültek, micsoda és hogyan is működik. Emiatt nem érzik szükségét annak, hogy felfedezzék. Másfelől azonban már meglévő olvasmányélményeikre támaszkodva és azok által irányítva, hősként kezdenek viselkedni, holott az ismerősség érzete és a keserű kiábrándultság homálya nem biztos, hogy ebbe az irányba hatna.

A fejlődésregény felől olvasva, a fiatalok (tizenhét és tizenkilenc évesekről van szó A varázslókban) számára az élet habzsolása, majd hedonizmusba fordulása végül kiüresedik, a problémák szüleik túlélési technikái segítségével való megoldása már zsákutca. A boldogság keresése mint végső cél, magában hordozza annak lehetőségét, hogy a társadalom és az indivídum kapcsolata megváltozik, ugyanakkor maga a kutató személye is jelentős változáson mehet keresztül. Grossman szereplői többségének fejlődése a fiktív világban megy végbe.

Az első regényben, A varázslókban Quentin Coldwater, a kötetek főszereplője egy álomvilágban élő tizenhét éves fiú. Miután megtudja, hogy a mágia valóság, minden vágya, hogy eljusson Christopher Plover Fillory és még azon is túl című ötkötetes regényciklusának világába és kalandokat kereshessen. A nagy találkozás öröme után, azonban mintha a hangulat lejtmenetbe kapcsolna – a főhős értetlenül áll az események előtt, nem tudja összeegyeztetni az e helyről előzetesen kialakult véleményét, vagyis az általa működési elvnek vélteket a vele és a csoportjával történtekkel. Miután a fiatal férfi visszakerül az általa valóságnak tartott térbe, igyekszik visszailleszkedni, elfogadni magát és környezetét. Ez viszont egy rossz közösségbe, a varázsmentes életbe való integráció volna, így tehát a kötet logikája szerint nem mehet végbe.

A második kötet, A varázslókirály során a szereplők jószerével érinthetetlenek, kizárólag a küldetések hajszolására törekednek, egyikből cseppennek a másikba, emiatt egy fantasy Don Quijote-t juttathatnak az olvasó eszébe. A főhős nem hajlandó arra, hogy adaptálódjon környezetéhez, hisz ebben az esetben Fillory Quentin rögeszméjének tárgya és színtere, így az ahhoz való alkalmazkodás aligha tekinthető fejlődésnek. Ennek az őrületnek akkor szakad vége, amikor a fiktív világ úgy dönt, semmilyen varázslat nem tudja helyettesíteni a felnövés aktusát, így Quentinnek távoznia kell.

A trilógia utolsó részében, A varázsló birodalmában a főszereplő egy másik karakter segítségével önreflexíven viszonyulhat korábbi önmagához és a továbbra is fennálló problémájához, ahhoz, hogy képtelen felnőni. Azonban a narratíva során egyikük megteremti, másikuk újrateremti helyét a világban és ezáltal elérik a boldogsághoz vezető utat.”