Óda a magyar nyelvhez

És akkor még ez is: "ezerkilencszázötvenhat, te csillag, oly könnyű volt a nehéz út veled! Nagyon soká sütöttél ősz hajamra, ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett." (Toronto, 1986)

- József Attila - ÓDA 1 Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifju nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz - idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz. Nézem a hegyek sörényét - homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. És a törékeny lombok alatt látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet és - amint elfut a Szinva-patak - ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés. 2 Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha! 3 Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak. Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt. A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihűlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng. 4 Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait? S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!... Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen. Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szőve, bontva bogját - hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják! Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain! Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong - tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság. 5 Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. De szorgos szerveim, kik újjászülnek napról napra, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak. De addig mind kiált - Kit két ezer millió embernek sokaságából kiszemelnek, te egyetlen, te lágy bölcső, erős sír, eleven ágy, fogadj magadba!... (Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.) 6 (Mellékdal) (Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz: Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.) 1933. június

Na! Mi van?! Faludy György az egyik ikonjuk a liberinterdebileknek. Régóta csodálkozom, hogy őt még nem nyelvnácizták le, mint pl.ÁBRÁNYI EMILt.: MAGYAR NYELV szép magyar nyelv! Aki egyszer téged Ajkára võn, többé nem dobhat el! Szentség gyanánt hogy befogadja éked, Õrzõ oltárrá válik a kebel. Pajzán, derüs vagy, mint nõink szeme, S erõs, szilárd, mint hõsök jelleme! Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék, S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég! Minden, mi fejben, vagy szívben fakad, Tõled nyer pompát, színdús szavakat. Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord, Mint egy király az ünneplõ bíbort! Bír-e más nyelv úgy epedni, Annyi bájjal, annyi kéjjel? Olvadóbb, mint lant zenéje Holdvilágos langyos éjjel, Mely virágot s dalt terem, Mikor ébren semmi sincs más, Csak a fák sötét bogán: Hangos, boldog csalogány S boldog, néma szerelem ... Hát a csapongó Gyorsszavú tréfák Játszi szökését Festi-e más nyelv Oly remekül? Pattog a víg élc, Ám sebe nem fáj, Mert csak enyelgés, Tarka bohóság Volt az egész! ... Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja Úgy zendül benne, mint egyház harangja, Mely messze hinti mély, komor szavát. Búg, mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban, S mint súlyos léptek kripta-csarnokokban, Úgy döng minden szó a kedélyen át! ... Ciklopsz pörölye, hogyha csatát fest, Csatakürtök bõsz riadása! Halld! Halld! Száguldva, vihogva, kapálva Dölyfös paripák robbannak elõ. Százak keze vág, százak keze lõ. Nem szárnyal a vér-ködös égre más, Csak ágyudörej, szitok és zuhanás! Rászkódik a föld, iszonyodva reng, Amerre a kartács vad tánca kereng! ... Dúl a szilaj kéz, csattog a kard, Sebet osztva süvölt: ne bántsd a magyart! Hatalmas, szép, nyelv, Magyarnak nyelve! Maradj örökké Nagy és virágzó! Kísérjen áldás, Amíg világ áll! S legyen megáldott Az is, ki téged Ajkára vesz majd: Elsõt rebegve, Végsõt sóhajtva!

Kis népek sajátja a nacionalista hőzöngés, mely abból a félelemből fakad, hogy megszűnnek létezni és feloldódnak egy nagyobb közösségben. Én nem félek ettől, ezt várom. Remélem, az unokáim már angol vagy német vagy francia anyanyelvűként nőnek fel. Az ósdi, göcsörtös magyar nyelv pedig tűnjön el a süllyesztőben! A francnak se fog hiányozni.