„Joker jellemének, világnézetének csaknem 80 év alatt sokféle értelmezése született, így nehéz egységes képet formálni róla, de azért akadnak többé-kevésbé állandó, alapvető jellemvonásai. A legfontosabb, hogy Joker a világ legtökéletesebb, legokosabb, legszebb, legviccesebb lényének, minden és mindenki felett állónak tartja magát – ebből következik szadista humora és az emberi élet iránti teljes tiszteletlensége is. Egy gyilkosság számára nem gonoszság, hiszen az áldozata szinte nem is a létezésnek azon a síkján mozog, amelyen ő. A mindenséget egy hatalmas, groteszk viccnek fogja fel, és egyfajta vérbeli komikusként, frenetikus előadóművészként tekint magára (mellesleg megszállottan rajong a ’20-as, ’30-as, ’40-es évek vígjátékaiért és híres komikusaiért), akinek a világ jelenti azt a színpadot, amelyen pusztító tréfáit elsütögetheti. Persze, ahogy azt a sötét lovag sokszor szóvá tette, Joker tettei csak önmaga számára bírnak értelemmel, és viccei is egyedül csak neki humorosak – ezt alkalmanként ő is belátja, mint pl. az O’Neil-Rogers páros minisorozatában, a Dark Detective-ben: »Egy kozmikus vicc vagyok, amit senki sem ért.«
Az is felmerült már, hogy Joker valójában egy elveszett lélek, aki csak szeretetre vágyik, és azt a maga tébolyult módján, gyilkos poénjain keresztül próbálja elérni: mindössze azt akarja, hogy a világ nevessen a tréfáin. Az egyik legizgalmasabb elméletet azonban Grant Morrison állította fel az Arkham Elmegyógyintézetben: eszerint Joker nem őrült, éppen ellenkezőleg, úgymond »szuperracionális«, vagyis szükségleteinek megfelelően nap mint nap újrateremti saját magát, hogy meg tudjon birkózni a modern nagyvárosi élet káoszával. Ezért van, hogy néha csak egy ártalmatlan, bolondos bohóc, néha pedig egy gátlástalan, pszichopata gyilkos (hozzá kell tenni, hogy Morrison szeret rendet tenni a zavaros kontinuitásban, szóval ez legalább annyira magyarázatkísérlet a sok év alatt sokféleképpen ábrázolt Joker ellentmondásaira, mint konzisztens, saját lábán álló sztorielem). (…)