Ágyútöltelékek odüsszeiája

„A Vörösingesek fő erénye, hogy Scalzi bátran és következetesen végigviszi benne az ötleteit, vezessenek azok időutazáshoz, egzisztenciális válsághoz vagy teljesen elszállt meta-sci-fi-őrülethez. Mindezt úgy, hogy közben egy pillanatra sem téveszti szem elől az alapkoncepciót és a »hogyan is történne mindez egy Star Trek-epizódban« kérdést. Szóval cselekményvezetősből jeles. De ami a humort illeti, maradjunk a közepesnél.

Félreértés ne essék, Scalzinak remek humora van, ezt már a Vének háborúja-sorozattal is demonstrálta, pedig az még csak nem is komédia, hanem egy nagyon is komoly, drámai és kőkemény űropera. És a baj éppen az, hogy a Vörösingesek csak nagyjából annyira vicces, mint a Vének háborúja-könyvek – vagyis a poénok többsége a karakterek közti laza interakciókból, cinikus, száraz, gonosz, hülyülő megjegyzésekből ered, míg a helyzetkomikumok, a szituációk, dialógusok fokozása sajnos sokkal kevésbé megy neki (kicsit több Douglas Adamset kellett volna olvasnia). Márpedig ez ilyen szempontból egy óriási kihagyott ziccer.”