A nemek védelmében

„Múlt heti publicisztikám váratlan és kíméletlen össztűz alá került: néhány óra alatt világnézeteken átívelő népfront képződött szemforgató keresztényekből, cinikus balliberálisokból és megveszekedett genderistákból, akik együttes erővel kívánták csapra verni a véremet, mondván: túl liberális, illetve túl konzervatív nézeteket fogalmaztam meg.

A képmutatókra kár sok szót vesztegetni. Aki a szopatás, a dugás vagy a kurvázás szavak hallatán reflexszerű bigottériába menekül, és úgy tesz, mintha nem a legfőbb közügy volna az, hogy a társadalom az intimitás milyen mintáit kínálja a jövő generációinak, aki az erről szóló társadalmi vitát csak valami életidegen és érthetetlen metanyelven képes elviselni, az maga is áldozata az évszázados lefojtásnak, hazugságnak, prüdériának – így bűne bármilyen súlyos és kártékony, mégis bocsánatos.

Más a helyzet a karaktergyilkosság nemtelen eszközét nap mint nap tudatosan használó balliberális véleményerőddel, a 444.hu-val. Uj Péter ügyeletes verőembere, miközben azon erőlködik, hogy nevetségessé tegyen (melynek keretében nemváltó műtétet emleget, és írásomat az Oravecz Nóra-életműbe igyekszik ágyazni, aminél gyalázatosabb sértést, bevallom, elképzelni sem tudok), az általam megfogalmazott állításokat és felszólításokat egyszerűen kiragadja azok kontextusából, aljas és gyáva ballibsi recept szerint, bármiféle hozzáadott érték nélkül okád projekciós felület gyanánt a kommentmező emberi húsra és zsigerekre szoktatott trolljai elé egy hányásból és gyomorsavból álló Rorschach-táblát: »Nem is kommentálom, annyira ciki. Ez a Puzsér egy szánalmas punci. Na, ehhez mit szóltok?«

A balliberális Kuruc.info szerzője jól tudja, hogy egy publicisztika ereje a valóságtartalmában és a strukturáltságában rejlik, szemelvényekre kell hát bontania, hogy képes legyen megfosztani ezektől. Ahogy egy étel hozzávalói adottak, úgy egy vélemény összetevői is. Egy étel, ha alkotórészeire bontod, már nem fogás, csak hagyma, só, csirke meg paradicsom. A 444 pedig sajátos módon vonja górcső alá a hozzávalókat: »a hagymának nincs magva, épp mint Puzsér mondanivalójának; a só túl sós, ehetetlen; a csirke buta állat, annyi agya van, mint a Puzsérnak; a paradicsom vörös, dobáld vele a Puzsér gnóm fejét!« A vérrel kevert moslékhoz szokott csürhe lelkesen lincsel, élményét nem zavarja meg, hogy ami az úgynevezett cikkben zajlik, már rég nem újságírás, rég nem értelmiségihez méltó működés. »De hát ha nem az, akkor nyilván rock and roll!« – biztatja magát a kommentmező népe, és jóízűen szürcsöli tovább a félig alvadt vért. Csakhogy egy általános iskolai csúfolódásnak – végződjön bármilyen véresen is – legfeljebb annyi köze van a rock and rollhoz, amennyi egy hatalma jelentős részét elvesztett szekértábor keserű gonoszságának Rosa Luxemburghoz és a Vörös Hadsereg Frakcióhoz.

Érdemleges, intellektuális igényességgel megfogalmazott kritikát egyedül a Magyar Nemzet hasábjain kaptam (Antoni Rita: Hogyha emberek leszünk. MN, augusztus 7.), s ez annak ellenére is igaz, hogy a szöveg a velünk élő genderizmus sajátosan militáns szellemében íródott. A szerző kezdés gyanánt mindjárt azon sajnálkozik, hogy ha egy férfi mondja, hogy »a férfiak állatok, szexuális ösztönök által hajtott biológiai gépek, akiknek nem szabad hinni«, akkor mindenki hátba veregeti, ám ha ugyanezt egy nő mondja, rögtön feministázzák meg frusztrált némberezik. Jellemző, hogy a szerző a fenti állításommal nem is szállt vitába, kijelölve ezzel a maga helyét a diskurzusban. Az áldozati póz természetesen álságos: teljesen jogos frusztrációt emlegetni, ha valaki számára a fenti mondat fejti meg a férfinemet, illik ugyanakkor különbséget tenni egyazon kijelentés szerepe közt, ha egy politikai gyűlésen hangzik el, vagy ha egy apa készíti fel vele a tizennégy éves lányát a nemi életre. Egy tinédzser lányt jó eséllyel olyan férfiak vesznek körül szép szavakkal és nyálkás hízelgéssel, akik igenis dugni akarnak. Magyarázhatok én arról a képzeletbeli lányomnak, hogy a férfiak libidója milyen elképesztően változatos, például vannak köztük kifejezetten aszexuálisok is – ezzel éppenhogy nem az életre készítem fel. Ugyanebbe a hibába esnék, ha megfogadnám a szerző tanácsát, és ahelyett, hogy elmondanám, milyen hátrányból indulnak a férfiak a nőkhöz képest az érzelmek megélése és kommunikálása terén, inkább arról győzködném a képzeletbeli fiamat, hogy élje meg intenzíven az érzéseit: sírjon bátran! Ami persze amúgy egy jó tanács, csakhogy a genderkurzus által kínált Ígéret Földjének feltérképezése még senkit sem készített fel a hétköznapok valóságára. A mai fiúk – akikkel a képzeletbeli lányom randizni fog – ugyanis nem ebben a szellemben nevelkednek.

Az igazi konfliktus mégsem köztem meg az írásomra reagáló hölgy között feszül, hanem az általa képviselt genderkurzus és a biológia között. Előbbi kategorikusan tagadja az eredendő nemi szerepeket, kétségbe vonja, hogy léteznének férfi és női princípiumok, illetve úgy véli, hogy ezek legfeljebb kulturális minták követése és (férfi)erőszak nyomán született társadalmi konstrukciók. Nos, ez az elmebeteg lázálom épp olyan valóságtól elrugaszkodott fanatizmus eredménye, mint a biológiát szintén tagadó, a dinoszauruszcsontokat hatezer évesnek vélő keresztény fundamentalizmus. Mert lehet politikailag bármilyen inkorrekt tudomány ma a biológia, mégis az kínálja az egyetlen átfogó magyarázatot, amely képes kiállni a valóság próbáját, ellentétben az íróasztalon szerkesztett társadalommegváltással, a nyelv kigyomlálásával, a fiúgyermekek kasztrálásával és a nők végleges elférfiasításával.

A genderkurzus képviselőivel való vitában mindig szomorúan veszek részt, mert feministaként – olyan férfiként, akit mélyen sért a nők bármilyen hátrányos megkülönböztetése – világosan látom, hogy a huszadik század második felében, miután társadalmainkban végre felszámoltuk a nők széles körű elnyomását, volt egy pillanat, amikor mi, feministák választás elé kerültünk. Dönthettünk úgy, hogy ebből a nagyszerű mozgalomból olyan erőt formálunk, amely felveszi a harcot a harmadik világban zajló jogtiprások, kényszerházasítások, csiklókivágások, a tömeges szexrabszolgaság és a tízmilliós nagyságrendű, lánymagzatok ellen zajló abortusz-holokauszt ellen, miközben a saját portánkon is ügyelünk arra, hogy az emancipáció eredményei ne sérüljenek. Vagy dönthettünk úgy, hogy az évszázados igazságtalanságok által felhalmozott erkölcsi tőkét hatalmi ideológiává formáljuk, s ennek keretében többletjogokat, parlamenti és céges kvótákat követelünk vezetőink számára, hogy ők újabb és újabb helyzetekben bizonyíthassák: egy nő éppen olyan önző, gátlástalan és hatalomvágyó lehet, mint egy férfi. Egy genderista szekta a múlt század hetvenes–nyolcvanas éveiben az utóbbi útra lépett, s feministák milliói követték világszerte az élcsapatot, amely szemérmetlenül lopta el az ezredforduló nemzedékeitől a feminizmust, ezt a progresszív, felszabadító ideológiát. Ezért nem állok a barikád egyazon oldalán a szerzővel, akiben mégis tagadhatatlanul megvan az a jó szándék, ami a cinikus balliberális szektából bántóan hiányzik, továbbá tagadhatatlanul megvan az a tenni akarás, ami a valóság elől a Révai Nagy Lexikonába menekülő prüdéria szorításában nem nyer teret. Már csak az érvek hiányoznak.”