„Visszataszítónak vélem, amikor az elit értelmiségiek folyamatosan, nincs erre jobb szó: lekúrják a »népet«, mondván, az nemcsak tűr, de újra és újra meg is szavazza a jelen kormányt, ezért mi aztán nem tehetünk semmit. Mindez éppoly fájdalmas, mint komikus: íme a »haladó értelmiség«, amely arra vár, hogy a fellázadó nép végre visszaszerezze az ő jogait. Ez mélységesen igazságtalan és életidegen. Ebben a kontextusban tartom értelmezhetetlennek, következésképp értelmét vesztettnek a kollaborációnak és kooperációnak a Budapest beltwayen belül használatos, a megnevezés hatalmát használó ellenállási romantikájának retorikáját. (...)
A mai Magyarország nem a Harmadik Birodalom, az erre utaló direktretorikát önmegnyugtató pszeudoradikalizmusnak, amúgy a módszeres gondolkozás hiányának vélem. A kiismerhetetlennel, átláthatatlannal, azaz a megnevezhetetlenséggel való szembeszállás mikéntjének, azaz nehézségének bevallása, az értelmezésért, tehát az értelemadásért folytatott munka az egyedüli lehetőség arra, hogy véget érjen a mi és ők közötti szakadék bizonyosan semmire, illetve csak rosszra vezető retorikája. Egyikünk sem csak a saját kárára téved. A tévedéseink másoknak is ártanak.
Azaz a politikán innen és túli együttműködés elvi lehetőségének kizárása, azaz a kollaborációs paradigma nem más, mint a felelősségvállalás visszautasításának álhidegháborús operettdoktrínája. Csakhogy a haza nem azonos a kormánnyal.”