Orbán Viktor szerint ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia
A neves politikai gondolkodó, G. Fodor Gábor ezúttal az utóbbi évek talán legnagyobb politikai konfliktusát vette górcső alá.
Egy ember halálát milliárd másiké követi, ez az egy azonban mégis különleges. Húsz évvel azután, hogy egy pusztító járvány végigsöpört a világon, különös véletlenek kötik össze egy színész barátainak, rokonainak és csodálóinak történetét. Emily St. John Mandel posztapokaliptikus regényében igazából nem történik semmi, mégis jó érzéssel tehetjük le a könyvet. Kritikánk.
Végre egy apokalipszis, amihez az ég világon semmi köze nincs a zombiknak! Nem is gondoltam rá, de az elmúlt évtizedben teljes csömöröm lett a zombis apokalipszistől, amiből ráadásul egyedül a Z Világháborút tudtam értékelni – nyilván a könyvet, nem a filmet. Hát még egy olyat, ami nem annyira sötét tónusú, és a fő gondot nem az jelenti, hogy éhenhal-e a főszereplő vagy sem. Emily St. John Mandel egy igazi irodalmi feldolgozást szállított az apokalipszisről – nem véletlen, hogy a könyv ugyan a Gabónál jelent meg, de nem az SFF-sorozatban.
Arthur Leander ötvenes éveit taposó színész, aki éppen azon az éjszakán hal meg a színpadon, darab közben, mikor a világra szabadul a grúznátha – egy olyan járvány, ami az emberiség nagy részét kiírtja. Haláltusáját, a megmentésére igyekvő volt paparazzi életmentését végignézi egy gyerekszínész, Kirsten. Arthur haláláról még másnap tájékoztatják volt feleségeit, akik szétszóródtak szerte a világban. Köztük van Elizabeth, az egyetlen, akinek Arthurtól gyereke született; illetve az évek óta sci-fi képregényén, a Tizenegyes állomáson dolgozó Miranda. Arthur halálhíre még megjelenik a másnapi újságban, aztán hamarosan már egy újság sem jelenik meg. Vágás.
Húsz évvel később az Utazó Szimfónia nevű színitársulat járja a Nagy Tavak vidékét: utazó társulatként Shakespeare-t állítanak színpadra a járvány után széttöredezett túlélők kis városkáiban, mert, ahogy Star Trekből szedett mottójuk szól, túlélni bizony nem elég. A társulat tagja Kirsten, aki az útközben kifosztott házakban Arthur Leander életének bulvárlenyomatait gyűjti, és legnagyobb becsben a tőle kapott képregényeket, a Tizenegyes állomás két első számát. Eközben vidéken éppen eluralkodik egy agresszív próféta, Kirsten és egy barátja pedig elszakadnak a társulattól.
A cselekményt nehéz részletezni, mert nem nagyon van, vagy ami van, azt felesleges lenne pár mondatban felvázolni. Montázsszerűen, az időben oda-vissza ugrálva tárul fel Arthur Leander élete gyerekkorától halálig, miközben a vele kapcsolatban álló emberek: barátok, feleségek sorsa furcsa módon fonódik össze az apokalipszis utáni világban. Eközben a szerző képet ad egyrészt egy sikeres, de megcsömörlött színész életéről, valamint arról, hogy milyen a világ a járvány után. Az egésznek pedig keretet ad a fiktív Tizenegyes állomás, amelynek lakói szintén a civilizáció pusztulásának túlélői.
A Tizenegyes állomás nagyon kellemesen megírt és a súlyos témák mellett nagyon pozitív hangvételű történet, ami végre – mint már említettem – megszabadul a halál unalmas (pun intended) zombiktól, és a járvány utáni világ szemszögéből egy egészen egyedi hangulatú képet fest mai korunkról. Végre nem azon kell izgulni, hogy kinek a lábát eszi meg egy agyatlan zombi, vagy hogy átlépik-e az emberiesség határait a szereplők: van idő elmerengeni egy sor nyugtalanító kérdésen magunkkal kapcsolatban.
A karakterek nagyon szépen vannak megrajzolva úgy a múltban, mint a jelenben; a cselekmény pedig az idősíkok között szétfolyva, de magabiztosan hömpölyög, mint egy kiáradt folyó: a végén minden összeáll, és elégedetten tesszük le a könyvet. Emily St. John Mandel sikeresen tolta el a posztapokaliptikus fókuszt a vérgőzös, hentelős horrortól a lassú folyású, alaposan építkező szépirodalom felé, ahol magunkat biztonságban érezve gondolkodhatunk el a civilizációról és arról, hogy egy ember élete milyen hatással van másokra.