John Scalzi – Vörösingesek

„Scalzi nem csak rávilágít a Star Trek és hasonló sorozatok abszurd dramaturgiai fogásaira, de gyakran meg is magyarázza azokat, amikből kiderül, hogy ezek igenis okkal vannak ott ahol, és úgy elmesélve ahogy (pl. hogy miért esik be mindig valaki az utolsó pillanatban a hídra a vizsgált életforma/kőzetminta/probléma/stb. eredményeivel ahelyett, hogy a komm-on keresztül közölné azokat, amikor úgy gyorsabb és egyszerűbb lenne). Mindez jó alaposan át van itatva humorral, ámbár korántsem olyan faldöngető módon, mint azt várnánk, annál sokkal visszafogottabb és cinikusabb. Úgy képzeljük el a könyvet, mintha Philip K. Dick írta volna egy félrecsúszott ujjgyakorlatként, amiből aztán a Coen-fivérek kanyarintottak volna egy pörgős forgatókönyvet. Ennek ellenére nincs a könyvben semmi durván meglepő (hacsak az utolsó 70 oldal szokatlan felépítését nem vesszük annak), egy gyakorlottabb olvasó már oldalakkal a történések előtt járhat, de ez tulajdonképpen nem hátránya a könyvnek, mert miközben magadban azt gondolod, hogy »Csak nem az fog történni, amire gondolok, csak nem???« a következő pillanatban meg csapsz a homlokodra, hogy »hát ez nem igaz, de az történt«, és ebben van valami nagyon szórakoztató. Scalzit az választja el Dicktől, hogy utóbbinál az ilyen jelenet végén úgy csapsz a homlokodra, hogy »hát ez nem igaz, ez nagyon durva, sose gondoltam volna hogy ez fog történni«. Azért ne csüggedjünk, Scalzi jó tanítvány.

A kötet felépítése tartogat meglepetéseket. Egyrészt az első közel kétszáz oldal, egy jól megírt, nehezen letehető meta-komédia, a maga visszafogott humorával, olykor nagyon is ötletes megoldásaival, valamint jó kis pop-kult utalásaival, még egy dalt is ihletett. Aztán egy ponton a regény kilép önmagából (a'la Robert Fulghum: A harmadik kívánság), és azt a bizonyos negyedik falat keresi, de valójában ez csak álca. A végén lévő három, majdnemhogy különálló kis kóda (a szerző itt saját maga mesél a felépítésről) a sztori szerves részét képezi, és ettől fogva az író, és vele együtt a további szövegfolyam egy kicsit komolyabb hangvételre vált. Itt lehetőségünk nyílik a lapok mögé nézni, és ha jól figyelünk megsejteni, hogy egy leírt történet, egy megtölteni kívánt üres papírlap előtt a lehetőségek végtelen számúak, akár a csillagok az űr sötétjében.”