Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

„Ilyen tekintetben a Hidrogén szonáta talán kicsit kakukktojás, ugyanis itt nem annyira szembeszökőek a morális kérdések, mint más könyvekben (mint mondjuk A játékmesternél „vagy a Nézz a szélbe esetében), de azért itt is jelen vannak. Mit érünk az igazsággal? Mennyire fontos, hogy kiderüljön? Min változtat az igazság? Kinek van joga beleavatkozni mások ügyeibe, és egyáltalán, mi van, ha az érintettek nem akarnak foglalkozni az igazsággal? Rájuk lehet kényszeríteni a dolgot? A Hidrogén szonátában többször is említik a holtpont incidenst, és valóban sok hasonlóságot találunk a Holtponttal. És itt nem csupán a Kultúra Elmék »elmés« párbeszédeire gondolok –, ami néha intellektuális csemege, néha viszont szószátyár öregurak gittegyletének tűnik –, hanem a fő probléma kezelésére, ahogyan a Kultúra hozzááll egy számára ismeretlen jelenséghez. Az ember elgondolkodik: lehet, hogy az Elmék nem is fennkölt elveket követnek, egyszerűen csak nem képesek elviselni, ha valamit nem tudnak…

A Hidrogén szonáta felemás élmény. Egyrészt egy végtelenül szórakoztató űropera, amire, megmondom őszintén, már nagyon régen vágytam, és emiatt könnyedén végigolvastam a könyvet. Ugyanakkor vannak itt olyan elemek, amik kissé szétzilálják ezt a képet, megbontják a harmóniát, és teljesen disszonánssá teszik a regényt. Ezért valahol remek a címválasztás: a könyvbeli Hidrogén szonáta is ilyen. Disszonáns, zavaros, hol lehengerlő, hol döcögős (horribile dictu, néha érthetetlen). Amikor pedig a szonáta és a regény végére érünk, csak az üresség marad utána. Ezen is túl vagyunk. Kissé tanácstalanul kérdezzük magunktól az utolsó Kultúra regényen túl: és most mihez kezdünk ezután?”