Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

„Általános és egyáltalán nem alaptalan vélekedés, hogy a Kultúra-sorozatban csak minden második regény sikerült igazán jól. A Közelkép nagyon rendben volt, így nem lenne alaptalan attól tartani, hogy a Hidrogén szonáta nem az igazi, de szerencsére így a végén megtört a trend és két kiváló regénnyel köszönhetünk el a kortárs angolszász sci-fi egyik nagymesterétől. Itt is megjelenik minden, amiért a Kultúra-regényeket szeretjük: a nagyszabású világépítés, a hajók nevei és beszélgetéseik, a fantáziadús helyszínek, az érdekes kérdések, a mindent feje tetejére állító események és az enyhén bizarr karakterek, mindezzel együtt pedig regénynek sem utolsó.

A cselekmény ugyan időnként szakadozott és bizonyos események is random-jellegűek (mint Banks szinte minden regényében), viszont a kiváló ötletek, a képzeletgazdagság és a hangulat bőven kárpótol ezért. Illetve az sem hátrány, hogy nem kell úgy megküzdeni a szöveggel, mint a szerző néhány kora könyve esetén, ha gördülékeny a próza (amiben a fordítónak is nagy szerepe van), az már önmagában félsiker.

Természetesen a szublimata pszeudo-túlvilág mellett előkerülnek Banks kedvenc témái is: az intelligens űrhajók, megastruktúrák (most inkább csak látványelemként) a civilizációk kapcsolata egymással, a digitalizált tudatok és persze a szimulált valóságok, utóbbi rögtön legalább kétféle megközelítésben. Ezektől pedig jóval több lesz a regény egyszerű űroperánál, a Hidrogén szonáta telis-tele van izgalmas (kimondott és kimondatlan) kérdésekkel, és ha a szereplők nem is gondolkodnak el mindegyiken, mi azért megtehetjük. Banks igazi nagysága itt mutatkozik meg: persze a képzelete sem utolsó, de szinte már pratchetti humanizmussal és bölcsességgel szemléli az általa alkotott világot.”