A kilencvenkilenc eltévedtet keresem

„Hogyan ébredt rá, hogy mit akar leginkább elmondani, és arra, hogy miként tudja a legjobban elmondani?

A vasárnapi, templomi beszédeimben azt szeretném elmondani, amit mások nem mondanak el, és ami nem evidens. Szerintem ritkán érdemes olyasmiket mondani, amiket már a hallgatóság tagjai is mind tudnak. Ezért arra törekszem, hogy továbbgondoljam, elmélyítsem, új összefüggésbe ágyazzam a már ismert igazságokat. Ebben talán részben már a hogyanra vonatkozó válasz is benne van: befogadhatóan, emészthető formában akarok beszélni. Úgy, hogy az üzenet valóban meg is érkezzen azokhoz, akiknek szól.

Visszatekintve mely tévedéseiért, illúzióiért a leghálásabb? Milyen nehézségek, zsákutcák bizonyultak utólag hivatását érlelőnek?

Csak a papszentelés után jó pár évvel ébredtem rá, milyen sok »tenyeres-talpas« összetevője volt a motivációmnak, például annak a vágya, hogy becsüljenek. Először nagyon megijedtem, túl emberinek, gyarlónak éreztem ezt, és emiatt kevésbé tisztának az egykori döntésemet. De aztán visszaemlékeztem arra, hogy nemesebb motívumok is szerepet játszottak az elköteleződésemben, a mélypont pedig, amin túljutottam, hozzásegített ahhoz, hogy jobban el tudjam fogadni magamat. Emiatt ma már sokkal inkább megértem, amikor egy házas ember arról számol be, mennyi mindent nem látott, nem értett még, amikor a házasodás mellett döntött. Az efféle felismerések arra indíthatják az embert, hogy megújítsa, elmélyítse, megalapozottabbá tegye az egykori döntését.

Mit gondol, mi húzódik meg az Ön páratlan népszerűsége, »legendája« mögött? Mi az az igény, »elváráscsomag«, amelynek éppen Ön képes megfelelni? Mi a különbség a között, ami-aki Ön valójában, és aminek-akinek tartják vagy tenni akarják?

Richard Rohr írja: amiért rajonganak értem, az nem én vagyok, és amiért gyűlölnek, az sem.

Azt hiszem, én a lelkialkatomból adódóan hiánycikk vagyok az egyházban. A többség számára a kiszámíthatóság, az eltervezettség, a hagyomány és a rend a legfontosabb. Én ennek inkább az ellentéte vagyok: erősen vonz az új, a mozgás, az élet születése és hullámzása, és kevésbé fontos számomra a biztonság vagy a másoknak megfelelni vágyás.

Miként határozná meg azt a szerepet, hivatást, amelyet papságán belül (vagy azon túl? – ez is kérdés) felismert a maga számára? Hogyan viszonyul ez papi hivatásához: hogyan egészíti ki, miben akadályozza, milyen ellentmondások adódhatnak a kettő között?

A papi önazonosságom a nap huszonnégy órájában érvényes; olyankor is, amikor nem gondolok rá. De nem akarok mindig papi szerepben lenni, mert ennél árnyaltabbnak gondolom az emberi létezést. Hogy szakmaibban fogalmazzak: nem akarok kizárólagosan papi szerepszemélyiséget kidolgozni, hanem a személyiségemet vágyom kidolgozni papként, de főleg azt a felismerésemet igyekszem elmélyíteni, hogy Istenre ne úgy tekintsek, mintha ő lenne az én életem része, hanem magamat lássam akként, hogy Isten életének része vagyok. A minap valaki azt mondta nekem: »Feri atya, azért szeretem, mert maga félig-meddig ember is.« És ez jólesett.”