„Alig egy hónappal ezelőtt, a könyvhét megnyitóján több tucat fotós merészkedett az évtizedekig az élet írócsászárának hitt, most csontsovány Esterházy Péter közelébe. Kattogtak a gépek. Végtére is, sokat érhet az utolsó felvétel. A dedikálásra váró olvasókat egy idő után el kellett küldeni: makkegészséges író sem bírta volna a rohamot. S neki most tavasszal fél tucat régebbi művét újranyomatta a kiadó. Mindent alá kellett volna írnia.
Őszinte jóakarói kétségbeesve kérdezték, vajon mivel vették rá az utolsó, szívszorító szereplésre. Miféle marketing ez? Aztán kiderült, a halálos beteg Esterházy Péter szerepeltetése mögött még véletlenül sem húzódtak üzleti megfontolások. Barátai így akarták késleltetni az elmúlást. Így remélték megfékezni a kérlelhetetlen hasnyálmirigyrákot. Ha ír róla, ha megosztja élményeit, talán az irodalom, a szellem diadalmaskodik a könyörtelen lét, a gyilkos kór felett. Most már tudjuk, hiú remény volt.
(…)
Amit most, a halálhír vétele után biztosan tudunk: a magyar nyelv megújítója, a kortárs próza megkerülhetetlen alakja távozott az élők sorából. A szív elakadó segédigéivel búcsúzunk tőle. Sokszor fájt, amit mondott, sokszor úgy éreztük, fölényesen legyint ránk, de vigasznak itt maradtak fontos könyvei.”