Nagyrészt jó – Max Gladstone: Nagyrészt halott

Az istenek halála valamiért népszerű téma idén az Agave Könyvek felhozatalában. Legutóbb Robert Jackson Bennett A lépcsők városa című regénye hozta ezt a témát elég jól tavasszal, most pedig itt van nekünk Max Gladstone, akinek Nagyrészt halott című, városi környezetben játszódó epikus fantasyjével beindított Craft-sorozata egész csinos sikert ért el a tengerentúlon. A két regény szettingje és részben témája is hasonlónak tűnik, mégis: egészen eltérő élményt nyújt a Nagyrészt halott, mint Bennett könyve. Megpróbálom megfejteni, hogy miért. 

Ez persze baromság, nyilván azért, mert két tök külön regény, két különböző írótól. De azért jól hangzott. Valójában azt akarom megfejteni a cikk végére, hogy miért nem éreztem semmi elköteleződést ezzel a regénnyel kapcsolatban, annak ellenére, hogy teljesen jól összerakott, patent a történet, nem rosszak a karakterek, a világ kifejezetten izgalmas, a szöveg pedig gondosan ki van munkálva. Mégis pontosan annyi ideig olvastam ezt a kb. 350 oldalas regényt, mint a brutális méretű Seveneves-t, ez pedig valamiről biztos árulkodik. Megpróbálom megfejteni, hogy miről.

Mármint azon kívül, hogy a Seveneves olvasása alatt szabadságon voltam. Ez – gondolhatja mindenki – azt jelenti, hogy több időm volt olvasni, mint általában, pedig nem. Kiesett például a reggeli-délutáni negyven-negyven perces békávézás, az ebédszünet, bejött viszont egy rendkívül aranyos, de ezzel együtt elképesztően időigényes öthónapos baba. Szóval…Ez a három bekezdés tökéletesen megmutatja azt a halogatást, amit a Nagyrészt halott olvasásával kapcsolatban átéltem.

A történet egyébként egyszerre dobja a mélyvízbe és váratja viszonylag sokáig az olvasókat. A hatvanadik oldalon még fogalmam sem volt, hogy hogy működik a világ, miért működik úgy, ahogy, illetve hogy mi forog kockán, vagy miért kéne izgulnom. Van egy halott tűzisten, Kos, meg van az ő városa, Alt Coulumb, ami azon kevés városok közé tartozik, ahol a mágikus hatalmat kezükbe ragadó emberekkel folytatott istenháborúk után is maradt isten. Kosnak van egy egyháza is, akik fel akarják őt támasztani, ezért szerencse, hogy ebben a világban ez, bizonyos megkötésekkel ugyan, de lehetséges.

Főhősünk Tara Abernathy, a feltámasztással is foglalkozó cég legújabb gyakornoka, aki éppen elvégezte a helyi Roxfortot, ahonnan rögtön menekülnie is kellett. Rajta kívül pedig még van egy sor szereplő: a halott isten láncdohányos kispapja; aztán a helyi rendfenntartó erők egyik tagja; egy vámpír; na meg Tara főnöke. Meg a vízköpők. Szóval sok szereplő van, talán túl sok, de hamarosan kibontakozik a világ és rendesen beindulnak az események is, a kötet második felére pedig már én is egyre nagyobb érdeklődéssel fogtam a kezembe a könyvet, ami egyszerre hoz egy izgalmas fantasy-világot, meg egyfajta tárgyalótermi drámát, ahogy az io9 írta.

Merthogy a mágia, illetve az istenek világa itt egyfajta tőzsdei alapon működik, így például teljesen szokványos dolog lenne, ha a tűzisten halálához például egy rosszul megkötött, felelőtlen energia-adás-vételi szerződés vezetett volna. Ez a mágiarendszer, bár nincs pontról pontra, részletesen kifejtve, kifejezetten tetszetős, én szeretem az ilyesmit, bár ez már pont annak a skálának a másik vége, amiről a Rengeteg kapcsán beszéltem. Ott ugye a mágia szabályainak legalább részleges lefektetését hiányoltam, itt viszont a ló túloldalára átesve majdnem annyira tűnik izgalmasnak  az egész, mint a római jog tanulmányozása, vagy egy tőzsdei tranzakció. Hiányzik belőle a varázslat, mondhatjuk?

Talán a mágia ilyen formája is mutatja, hogy Gladstone könyve tényleg rendesen ki van találva, össze van rakva. A karakterek épp elég érdekesek, bár nem kötődtem hozzájuk nagyon; a történetben pedig ugyan nagy, váratlan csavarok nincsenek, de remekül passzol minden egyes részlet a végére. Tetszett például az is, hogy – a saját regényemmel ellentétben – itt magyarázata, sőt: szerepe van annak, hogy az egyik karakter folyamatosan dohányzik. Valami azonban mégis hiányzott. Valami, ami összefogná az egészet, vagy átadna egy domináns hangulatot, egy érzést. Meg fogom jegyezni, hogy milyen érdekes volt a mágia rendszere ebben a regényben, de nem tudtam elraktározni olyan érzelmi lenyomatot, amire még akkor is emlékszik az ember, amikor a könyv összes egyéb részletét régen elfelejtette. Ez persze teljesen szubjektív dolog, valamiért nem voltunk annyira kompatibilisek, én meg a Nagyrészt halott.  

Nem segített ebben az sem, hogy a fordítás néha kirázott az ütemből: mondjuk lehet, hogy legtöbbször az eredeti párbeszédek voltak inkább furák. Más kérdés, hogy egy ponton világosan, nagybetűvel elhangzik, hogy Föld és Hold, máshol az, hogy „kínai baba”, de van a történetben szvingzene is. Vajon akkor most a Föld múltjában, jövőjében járunk? Vagy egy alternatív univerzumban? Mit keres itt Kína? Vagy mi ez? Nekem ez csak felcsigázza az érdeklődésem, ezért remélem, hogy nem véletlenül kerültek oda. Nem kapcsolódik szorosan ide, de én szívesen megtudtam volna többet a városról is, ami leginkább még csak díszletként sem nagyon szolgált.

Vegyes érzéseimtől függetlenül remélem, hogy az Agave kiadja a folytatásokat is, amelyek nem is annyira folytatásnak számítanak, mert mindegyiket standalone-ként írta meg Gladstone. Engem érdekel ez a világ, talán a következő kötettel jobban fogunk passzolni egymáshoz. Addig pedig tervezem, hogy elolvasom Gladstone egyik másik projektjét, a szerializált, több szerző által írt The Witch Who Came in from the Coldot. Boszorkányok, kémek és hidegháború? Hoppá.

* 

Pintér Bence történészként végzett az SZTE-n és az ELTE-n. 2012 óta a Mandiner újságírója, a Mandiner.sci-fi főszerkesztője, emellett pedig A szivarhajó utolsó útja című alternatív történelmi kalandregény (társ)szerzője.