Harmadik típusú találkozások Hawkinsban

„A Stranger Things minden egyes részén érződik a törődés és a szenvedély, amit az alkotók beleöltek. Ez egy olyan projekt lehetett a számukra, ami visszakalauzolta őket fiatalkorukba, s így nem restelltek azt megtömni tisztelgéssel és ’80-as évekbeli popkulturális utalásokkal. Így a sorozat egyfajta kirándulás is abba az időszakba, ám nem olyasféle, ami abszolút nem fogyasztható azok számára, akik ebből kimaradtak volna. A történet izgalmas, megáll a saját lábán, és tisztán kivehető, hogy egy nyolc órás filmről van inkább szó, nem is egy klasszikus értelemben vett sorozatról. Egy rész véget ér, a másik pedig nem húzza el a mézes madzagot: ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Pont emiatt olyan addiktív ez a sztori az első perctől az utolsóig. Van egy ív, egy szépen kidolgozott, fokozatosan kibontakozó cselekmény és háttértörténet. Ilyen egy évados (vagy antológia) produkciós értelemben a True Detective-t és a Fargot tudnám megemlíteni, mint példa (hogy csak kettőt említsek).

De milyen az atmoszféra és a szereplők? Be kell valljam, féltem. A szupererővel rendelkező karaktereket átlagos környezetben nem egyszerű kezelni, és itt is eltartott pár epizód erejéig, míg a Duffer testvérek meggyőztek afelől, hogy semmi ok az aggódalomra. Tizenegyes (Milly Bobby Brown), azaz a már említett különleges kislány pont annyira szerethető, mint Mike (Finn Wolfhard), Lucas (Caleb McLaughlin) és Dustin (Gaten Matarazzo). Hárman is és négyen is nagyszerű csapatot alkotnak, ami masszívan képzi a Stranger Things alapját, amire megpróbál mindenkiben építeni: ez pedig a gyerekkor felé hajló nosztalgia. Ha ez nem lenne elég, Mike és Will idősebb testvérei körében megkapjuk a tinédzserek saját szálát, a seriff és Will anyukájának eseményeiben pedig a felnőttek szálát. Mind a három nagyszerű és fontos, nemcsak mesélés szempontjából, de így alaposan megnöveli a sorozat befogadhatóságát több közönség számára.”