„Mi legalább álmodunk” – Beregi Tamás: Noctambulo – Egy alvajáró története

„Akárhogy is, a korhangulat, a történelmi díszletek, szófordulatok, utalások összességében nagyon is rendben vannak (megkockáztatom, hogy néhány nyelvi klisének minősülő szókapcsolat sem lóg ki), képesek végig fenntartani egy koherens és meg nem zökkenő világképet, amelyekkel az álomképek, víziók, és helyenként (poszt)modern szövegzilálások sem összeférhetetlenek. Egyben van az egész, és ez valószínűleg nem kis mértékben a szöveg mögötti kutatás mennyiségének köszönhető, amelynek alapossága kétségbevonhatatlan. Ami viszont ennél is jobb, hogy ez az alapos tudás sosem üt át a narratíván, mint tolakodó expozíció, magyarázkodás, okoskodás, a regény rezzenéstelenül, teljesen magabiztosan vezeti az olvasót ebben a világban.

A Noctambulo sokrétegű, gazdag, súlyos könyv, amelyben a hiteles ismeretanyag van annyira érdekes, hogy az olvasót intellektuális kíváncsisággal töltse fel, esetenként irigységgel, szomjazván azt a tudást, amely egy ilyen regény felépítéséhez szükséges – viszont ez azzal is jár, hogy a kevésbé türelmes olvasó időnként le fogja tenni a könyvet, és visszatérve nem feltétlenül fogja tudni, honnan és hogyan jutott oda, ahol éppen tart.

Beregi Tamás életművét végigfutva egyből látható, hogy determinált, egyik témáról másikra szálló író, aki ugyan a fősodorbeli irodalmon kívülről érkezik (volt itt fantasy-regény és videojáték-történeti szakkönyv is), de a Noctambulo annyira nagy, érdekes, különleges teljesítmény, hogy néhány díjnyertes skribler komolyan magába fog fordulni tőle, hogy mégis mi a jó francot csinált eddig. Az Egy alvajáró története az »év legjobb magyar könyvei« jellegű listák elején lesz, azt megmondom.”