Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

„Nehéz bármit is írni objektíven a könyvről. Legyen az ember filantróp, mizantróp vagy valahol a kettő között, megszólítottnak érezheti magát olvasás közben. Talán sokunkban felmerülhet a cinikus – vagy inkább realista – gondolat, hogy egy a grúznáthához hasonló vírus után szépen csendben kipusztulna az emberiség, hiszen a túlélők egymás életét kioltva hadakoznának a civilizáció megmaradt vívmányaiért. Ám ez a könyv hisz az emberiségben, hisz az emberségben. Hisz abban, hogy megéri fáklyahordozónak lenni a világ romjain, megéri még a legsötétebb órákban is. “Mert életben maradni nem elég.” Mert kell, aki emlékeztet arra, hogy mit veszítettünk, miért kell tovább menni. Többször említettem már, hogy a jó történetek egyik ismérve, hogy képes érzelmeket kiváltani az olvasóból. Mandel könyve erre maradéktalanul képes. Egy időre talán még a mizantróp jellemekkel is elhiteti, hogy a felépített civilizációt érdemes megőrizni.

Szerkezetét tekintve az írónő két szálon fűzi a cselekményt: az összeomlás előtti és az összeomlás utáni világ történéseit ismerhetjük meg, melyet Arthur Leander személye köt össze. Csodásan fonja a történetet, ahogy egyre haladunk a cselekménnyel, szinte mindenkiről kiderül, hogy nem csak az közös bennük, hogy a grúznátha túlélői közé tartoznak, hanem Leander is, mert valahogy mindannyian kötődnek hozzá. A könyv lírai nyelvezete csak tovább emeli a színvonalát, mert ez a könyv szép.

Lehetne elemezgetni, hogy miért, mi is pontosan ennek a szépségnek az alapja, de nem vagyok bölcsész. Szoftvermérnökként pont elég, hogy az ember a zsigereiben érzi ezt. Egy ponton például az írónő leírja, hogy mi minden veszett oda az összeomlás során. Ez pusztán egy másfél oldalas felsorolás, de olyan alapvető és apró dolgok kerülnek elő, amik elgondolkodtatják az embert, hogy milyen komplex és törékeny is a társadalmunk – nyilván mindenki tisztában van ezzel a törékenységgel, de mégis jobban át lehet így gondolni, hogy sokszor a nagyon apró, természetesnek vett dolgok elvesztése is milyen óriási változást jelent. Vagy amikor minden széthullni látszik és a halállal néz szembe az egyik főbb szereplő, darabos és szaggatott lett a könyv, apró, rövid bekezdésekkel, így szítva tovább a feszültséget. Ugyanakkor valójában a könyv nem science fiction, jó döntést hozott a kiadó, hogy nem az SFF sorozatukban adták ki. A legfantasztikusabb elem maga a grúznátha az egész történet során. Ezzel persze nem az értékéből szeretnék levonni – azt akarva sem nagyon lehetne megtenni.”