Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
A mester egyik leghíresebb novellája, amely a Nebula-díjat is elnyerte, a Találkozás a medúzával címet viseli, amihez idén júniusban jelent meg egy folytatás Alastair Reynolds és Stephan Baxter által, The Medusa Chronicles címmel.
„A könyv szinte pontosan Clarke novellája után veszi fel a történet fonalát, finoman fűzve azt tovább, egy csodás alternatív jövőbe, ahol az emberiség már kirajzott a Naprendszerbe. Ahol gépek bányásszák a Kuiper-öv objektumait az értékes vízjégért. Clarke legnagyratörőbb és legszebb jövőképeit idézi meg és bővíti a teremtett hangulat, már-már úgy is említhetnénk, hogy Óda a mester víziójához. Nem nehéz elképzelni, hogy a regényt Clarke írta valójában, nem pedig Reynolds és Baxter kettőse. Nekem már ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy élvezzem a regényt, de szerencsére Reynolds és Baxter továbbmentek. Modernizálták a körülményeket, olyan új csodálatos eszközöket mutatnak be, mint a már említett bányászat a Kuiper-övben, ami az aszteroida perdületét felhasználva indítja hosszú útra a jéghasadványokat a belső Naprendszer felé, mint a jupiteri atmoszférába behatoló hajók és magának a Jupiternek a felépítése, mint a megastruktúrák vagy a Szaturnusz felső légkörében lebegő életterek. Bevallom, Baxter stílusával kicsit bajban voltam, mert bár a Clarke-kal közösen írt köteteit olvastam, de önálló regényét még nem. Viszont a Reynolds-i jegyek erősen felsejlenek a sorok között, kezdve az autonóm gépektől egészen az óriási időbeli távlatokig – igaz jelen esetben mindössze alig 800 évről van szó.
De persze ez a könyv sem szól mindenkihez. A szereplők nem esnek át komolyabb pálfordulásokon vagy komolyabb jellemfejlődésen. A legösszetettebb karakter természetesen Falcon parancsnok, de a kezdeti belső vívódásán (nem is ember, de nem is gép) nem lép túl, a legtöbb konfliktusa az emberi és gépi individuumokkal is ebből adódik. Ami nem feltétlenül baj, de akik a lélektani sci-fit kedvelik, azoknak ez kevés lesz. A fiatalabb generációnak vagy inkább a Clarke-i irodalmat kevésbé ismerőknek talán ma már ez kevés. Talán túlságosan is jól megfogta a szerzőpáros a mester által teremtett hangulatot, így egyeseknek talán már túlságosan is retro. Több »hibát«azonban akarva sem tudnék felsorolni.”