Stanley Kubrickot úgy kaptuk ajándékba, akár egy sokkoló, fekete obeliszket, ami evolúcióba hajszol minket.
„5. 2001: Űrodüsszeia (1968)
Ha van fogalommá lett film, akkor ez az: az 1968-as, négy év munkával készült és minden addig elképzelhető látványvilágot felülmúló 2001: Űrodüsszeia közel ötven évvel később is legalább annyira lenyűgöző a maga hárommillió évet átugró vágásával, mint amennyire sokadszorra is érthetetlen. Annyira kevéssé lehet belekapaszkodni, mint egy bársonyfekete világűrben hangtalanul sikló, csontszínű űrhajóba. Ez az űrszimfónia ugyanis elsődlegesen - Kubrick vallása szerint - »egy zenemű rangjára áhítozott«, ezt ambicionálta a tökéletes sci-fi elkészítésével. És mellékesen olyan kérdéseket kerülget a maga hiperlassan hömpölygő módján, mint a Végtelen, az Értelem, az Ember és az Idő, szóval csupa kékdunadunyhába süppedős téma a kényelmesen kipárnázott kulturális elfekvőben, miközben olyan tanulságokat is hordoz, hogy csak óvatosan húzzuk ki a konnektorból az elektromos szúnyogriasztót. Bár Kubrick biztos volt benne, hogy ezzel a szélesvásznú űreposszal elkerülhetetlenül besöpör minden díjat, a film a maga korában megbukott, hiába emelte popkulturális toposszá a gyilkoló számítógépet, HAL 9000-et, a legénységet gyilkolni kezdő fedélzeti programot, az egyetlen, kegyetlen, szivárgó vérpiros szemet, amely a rendező ironikus önarcképének is felfogható. Mert Kubricknak volt monomániája, hogy a színészek a legfőbb akadályai annak, hogy elkészíthesse a tökéletes filmet, ahogy minden küldetést a legénység veszélyeztet. Csakis onnantól lett kultusza, hogy az LSD-szubkultúra felfedezte magának és beültek a moziba utazni, mert az Űrodüsszeia utolsó ötöde, a Jupiter és azon túl, nettó trip. Mintha Kerényi Imre agyában járnánk, miközben megnézi a Csillagkaput. Legtöbbször a Pink Floyd eget megérintő Echoes-ával keverik, az elszállás garantált, űrfilm, űrzene, űrutazás, még egy szimpla éjjel is. Csak holdsétásan szökkenjünk túl azon, hogy miként került a sikoltó monolit az ősmajmok közé, talán teleportálással, vagy csak ledobták, mint a busmanok közé a kólásüveget, ne agyaljunk mindenen, csak a végén, hogy mi a könny a Csillaggyermek.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A legendás spanyol rendező új munkájában, A szomszéd szobában az elmúlással való szembenézésről beszél intim, személyes hangvételben. Ám hiába a két zseniális színésznő, Tilda Swinton és Julianne Moore, a katarzis elmarad. A november 28-tól a mozikban látható film lábjegyzet maradt Almodóvár elképesztő karrierjében.
Úgy tűnik mégsem ússza meg tettét F. János.
Több mint ezermilliárd forintot mozgat meg a kormány.
