Sz. S.: Ez egy vitakérdés, szerintem nem. Bizonyára lenne, aki erre leantiszemitázna engem és azt mondaná, hogy de, az volt a nulladik – vagy, ha jobban tetszik, az első – zsidótörvény. Nemcsak, hogy a törvényben nem szerepelt a »zsidó« szó, de ekkor még nem is definiálta törvény a »zsidót« mint olyat – a jogszabályok alkalmazásakor nyilván az izraelita hitfelekezethez tartozó személyekről eshetett szó. A numerus clausus bevezetése utáni években a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen az orvossá avatottak közel hatvan százaléka az izraelita hitfelekezethez tartozott.
BB: Vagyis a törvényt hézagosan hajtották végre – de ettől még a törvény létezett.
Sz. S.: A törvény az összlakossághoz mért arányt vette alapul. Ne felejtse el, hogy közvetlenül Trianon után voltunk. Az elcsatolt területekről rengeteg középosztálybeli magyar menekült Magyarországra. A numerus clausus az ő helyzetükön kívánt segíteni. Nem osztom azt az álláspontot, miszerint a numerus clausustól egyenes út vezetett Auschwitzig, és nem tekintem a nulladik zsidótörvénynek. A hatvanas-hetvenes években is szempont volt a felsőoktatásban az oda felvételiző diákok szüleinek, ha nem is nemzetiségi vagy vallási, de társadalmi helyzete.
BB: Mint mondta, nem tekinti a numerus clausust nulladik zsidótörvénynek. Az adott, 1920-as helyzetben jó, de legalább vállalható törvénynek gondolja?
Sz. S.: A kérdés az, hogy az adott időszakban az vállalhatónak tűnt-e vagy sem. Utólag lehet mondani, hogy nem volt szerencsés, mert a polgári jogegyenlőség elvét csorbította, más meg mondhatja erre, hogy pozitív megkülönböztetést alkalmazott olyan fiatalok javára, akik a felsőoktatásba való bejutáskor korábban lépéshátrányban voltak.