Washingtontól Londonon át Hong Kongig az elmúlt húsz év során már annyi világváros annyira sokféleképp le lett rombolva a nagyvásznon, hogy már nem izgalmas. Na és, majd jövő héten megint le lesz rombolva.
„A Resurgencebe megpróbáltak minél többet belezsúfolni a régi gárdából, és felduzzasztani a stábot tök új arcokkal, akikkel majd tovább lehet vinni a sztorit egy harmadik filmbe. Emiatt viszont két szék között esik a pad alá: sem a korábbi szereplőkre nem jut igazán idő, sem az újakra. Whitmore ex-elnök, az őrült tudós Brakish Okun, a még mindig az unokáira váró Julius Levinson lényegében saját maguk paródiájává válnak korábbi énjükhöz képest. Egyedül David Levinson maradt nagyjából önmaga, ami azt jelenti, hogy továbbra is tipikusan Jeff Goldlumos karakter.
Az újak közül a Liam Hemsworth által játszott Jake Morrison az, aki megpróbálja pótolni Will Smith laza pilótafiguráját. Úgy-ahogy sikerrel: tényleg laza, de egész egyszerűen nem tud olyan emlékezetes maradni a karakter, nincs olyan emlékezetes jelenete, mint a bevezetőben említett harmadik típusú pofon. Dylan Hiller, az első részben megismert kissrác is természetesen pótapja nyomdokaiba lépve vadászpilótaként tevékenykedik, szerencsére úgy döntöttek az írók, hogy ő inkább legyen egy nagyon összeszedett, feladatára fegyelmezetten koncentráló valaki – meg sem próbál olyan lenni, mint Steven Hiller. Van itt nekünk kínai pilótanő is, részben annak megtestesítőjeként, hogy hát igen, itt már egy egységesebb Föld néz szembe az idegenekkel – meg persze azért is, mert a kínai jegybevétel sem jön rosszul manapság a stúdióknak. És még egész jópofa szerep jut egy afrikai hadúrnak is.
És van még egy csomó kisebb szereplő, a Holdbázis parancsnokától elkezdve Morrison másodpilótáján át Levinson következő barátnőjelöltjén keresztül egészen egy iskolabusznyi gyerekig bezárólag. Ez így sok, túl sok, nem is lehet őket nagyon megjegyezni, meg egyáltalán minek azt. Ráadásul a második epizód mindösszesen két órás, jó fél órával rövidebb, mint az első – azaz kevesebb műsoridőbe próbálta meg Emmerich bezsúfolni a több szereplőt és a nagyobb látványorgiát.
Ezzel együtt sem mondanám katasztrofálisnak a filmet, tisztességes iparosmunka, de semmi több. Mint mondjuk egy IKEA bútor, nem különösebben nagy durranás, de a funkcióját ellátja. Azaz arra a két órára szórakoztat, kikapcsol, lehet zabálni közben a popcornt – csak hát manapság ilyen filmből hetente jön ki újabb darab. Részben azért is, mert anno a Függetlenség Napja volt az, amelyik megalapozta a nyári blockbusterek kategóriáját.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A legjobb politikai barométer a világban a román politika mozgása: ahová áll, ott mindenképpen fordulat várható.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
