Bennünk élő Trianon

„»A nagy bukás ránk veti árnyékát és nemcsak ellenségeinkre. S hiába minden bizonykodás, átkozódás, ha nem lesz igazabb bennünk a magunkbaszállás« – írta éppen 96 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én a Budapesti Hírlap. »A kormány kötelessége és az egész nemzet egyetemes érdeke, hogy a békeszerződés fölötti siránkozásunkból azonnal térjünk át a pozitív munkára, erőnk gyarapítására s országunk újjáépítésére« – kontrázott ugyanezen a napon a Pesti Hírlap. A kocsmai átkozódások, a siránkozások, az önkéntes történészek és békejogászok prognózisai arról, hogy mikor veszíti érvényét a békediktátum, a legvadabb elképzelések elvesztett területek visszacsatolásáról csak az utódállamok érdekeit szolgálják, mert leszoktatnak a gondolkodásról, de még arról is, hogy bakancsot húzva bejárjuk azokat a vidékeket, amelyekről oly sokan és sokszor mondtak már le.

Szerencsére a mai magyar társadalom érettebb fele egyre gyakrabban húzza fel ezt a bakancsot, és látogat el az »úgynevezett« határon túli tájakra; zarándokol el az összetartozás egyetemes Kárpát-medencei ünnepére, a csíksomlyói búcsúra; fogad örökbe csángó gyereket jelképesen, és taníttatását anyagilag is segítve – s éli át újra és újra, egyre magától értetődőbben, hogy az arcpirító trianonok egyetlen ellenszere az összetartozás öntudata. A lelki és szellemi kapcsolat a »külhoniakkal«, éljenek bár szilárdabb tömbmagyar vagy megingott szórványterületen, lakjanak Dél-Szlovákiában vagy az erdélyi Hátszegi-medencében.

A rendszerváltás után kormányok hada igyekezett bizonyítani azt, hogy Trianon ellenszere a feledés, az önfeladás, a passzivitás, az utódállami erőszak szentesítése. Azé az állapoté, amely megannyi kivésett követ, betonalapba rángatott síremléket, disznóólként hasznosított templomot, buszmegállóként üzemelő tömegsírt okozott. És asszimilációt, elsüllyedést, megsemmisülést. Ma már azonban nem lehetséges az erdélyi, a fel-, dél- és őrvidéki vagy a kárpátaljai magyarságról mint múltbéli skanzenfiguráról gondolkodni. A nemzeti és gazdasági erő nagyban függ ettől a közös, nyomatékos jelenléttől. És attól, hogy ne tévedjünk el a lelki határkövek között sem.”