Szép remények

„Sajnos a továbbiakban kevés ehhez hasonló passzussal találkozunk. Bár a későbbiekben is akadnak olyan szövegrészek, amelyek a klisék kimozdítására irányulnak – főként azokra a részekre gondolok, ahol a heroikus fantasy beszédmódját megtörik a szereplői szólamok –, összességében mégsem ez lesz az uralkodó modalitás. Morgannek el kellett döntenie, hogy komoly fantasyt ír vagy paródiát, és végül is az előbbi mellett döntött. Ez azonban azzal járt, hogy a hagyományos elemek nagy részét kénytelen volt hagyományos módon alkalmazni. Nála is vannak idegen fajok, akárcsak más fantasykben, és – akárcsak más fantasykben – ezek itt sem igazán érdekesek. Van küldetés is, természetesen, de alapjában véve ez sem igazán érdekes. Van továbbá egy önmarcangoló főhős, aki legalább részben eltér a tucatfantasyk hőseitől. Ringil kiváló és bátor harcos, jellemének összetettségéről azonban sokat elárul, hogy képes gyereket is ölni, ugyanakkor habozás nélkül odaadná az életét az emberi közösség megmentéséért. Mindemellett pedig homoszexuális.

Ez utóbbi mozzanat nem kellene, hogy hangsúlyos legyen – hiszen miért ne lehetne egy hős homoszexuális –, de a helyzet az, hogy a karakter szexuális orientációja a regényben egyáltalán nem mellékes kérdés. Morgan éppen ezen a vonalon erősíti fel a szöveg szubverzív jellegét. Ez pedig határozottan jót tesz a regénynek. Az acél emléke ugyanis nem hibátlan könyv. A cselekményszövés sokáig nyögvenyelős, a mellékes részletek időnként túl nagy teret kapnak, és a helyenként ellaposodó párbeszédeket sem mindig képesek feldobni az általában nagyon macsósra hangolt – de magyarul néhol erőltetetten hangzó káromkodásokkal tűzdelt – belső monológok. Morgan mindezt azzal kompenzálja, hogy igyekszik igazán gátlástalan lenni. Talán a legjobb példa erre az a pornografikus jelenet, amely finoman szólva is arra ösztönöz, hogy újradefiniáljuk az egyes kortárs fantasyk kapcsán is emlegetett »a szexualitás nyílt ábrázolása« kifejezést.”