Lehet más az LMP?

Vendégszerzőnk, Kardos Gábor írása

*

Most elég sokan rácsodálkoztak, hogy jé: politikus is lehet ember?

Itthon ez több, mint szokatlan. Úgyszólván érthetetlen. A reakciókból jól látszik. Még politikai ellenfelei és az őt gyakran bíráló kritikusai is elismerik most, hogy Schiffer András úgyszólván az egyetlen olyan politikus volt ebben az országban, amilyennek elképzeljük a nyugati típusú parlamentáris demokráciában a jó politikust: értékelvű, konzekvens és ideológiailag is megvesztegethetetlen, az írott és íratlan etikai normákat egyaránt mindig betartja és betartatja. Alighanem épp ezért nem lehetett itthon sikeres és emiatt működik szinte hibátlanul a legócskább balkáni Habony-demagógia Schiffer szakmai érvei, európai és világpolgári érvelésmódja helyett. Nemcsak a migráns-propagandában, hanem más témákban is.

András méltatása közben most sokan más pártok politikusai és ideológusai közül is önkéntelenül elismerték, hogy ők és a többiek bizony mennyivel megalkuvóbbak, mennyivel inkább el tudják fogadni a korrupció rendszerét, mint „politikát”. Schiffer méltatásai tehát egyben teljes beismerő vallomást képeznek a többi párt és politikus opportunizmusáról, illetve korruptságáról.

Vagyis arról, hogy nem, tényleg nem lehet más a pártpolitika.

Andrásban paradox módon épp az a leginkább imponáló politikusi erény, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy igazán nagy politikai karriert fusson be itthon: hajlíthatatlan elvi következetessége, szakmaisága és etikai-ökopolitikai elkötelezettsége. Robespierre-i karaktere nem tette elég megnyerővé még azok számára sem, akik legtöbbször egyetértettek vele. András kapcsán eddig is és most még inkább láthattuk: egy politikus is lehet ember és humanista, de elviségének rigorózussága miatt ez nem tette különösebben népszerűvé. (Nincs min csodálkozni: a következetes értékelvű emberek sosem lehetnek nagyon népszerűek, már azért sem, mert sosem lehet öncél számukra a népszerűség és ennek érdekében sosem lehetnek olyan opportunista demagógok, mint fő vetélytársaik.)

Miközben jogászok és közgarázda közgazdászok hada szedte cikkelyekre és tulajdonolta el az országot az utóbbi negyedszázadban, akadt egy ügyvéd, aki szerint a törvények és a jogállam célja mégiscsak a közjó és a társadalmi igazságszolgáltatás volna. Ráadásul még naivnak vagy idealistának se tűnt, nem utolsósorban talán épp ügyvédi pragmatizmusa miatt. Persze emiatt sokszor túl árnyaltan és bonyolultan fogalmazott, így retorikailag esélye sem volt, hogy populáris vagy populista lehessen.

Bár az utóbbi hónapokban – vélhetően a benne érlelődő döntés miatt is – mintha sokkal lazábban, felszabadultabban nyilatkozott volna, amivel sokkal közvetlenebb, érthetőbb és népszerűbb hangot talált, mint korábban bármikor. Szinte már nyoma sem volt egyre odamondósabb és poénosabb nyilatkozataiban az intellektualizmusnak, ami korábban fő politikusi hendikepje volt. Újabb paradoxon, hogy épp akkor szállt ki, amikor végre kezdett olyan lenni, ami a nagyobb sikerhez kellett.

Személyes példa

Bevallom, szűk körben úgy aposztrofáltam egy időben az LMP-t, hogy „lehet más a Schiffer?”-párt. Így, kérdőjellel, mert számomra ez volt a fő kérdés már a PM-es gárda kiválása előtt is, utána meg – ha lehet – még inkább.

Schiffer pártpolitikából való kiszállása kapcsán afféle nekrológok sorát olvashattuk, ami elég egyértelműen mutatja, hogy még az értelmiség épebb részében is milyen mélyen rögzült a vezérelvű politizálás. Mintha egy vezető visszalépése eleve csak bukás vagy kudarc lehetne pártjára és személyére nézve egyaránt. Pedig pont az ellenkezője a tét, hogy egy bázisdemokráciára felesküdött valóban plurális és civil párt most végre megmutassa: nem egy vezető cége vagy politikai szektája, hanem valóban bázisdemokratikus politikai közösség.

A keleti típusú paternalista vezérelvűség úgy átfonta a magyar közgondolkodást, hogy még egy cég vagy egy kisebb civil szervezet esetében is ugyanúgy reagál a környezet. Nemrég – talán nagyon hasonló okokból – magam is jobbnak láttam átadni az elnökséget a Balatoni Körben és így alkalmam volt megtapasztalni, hogy még viszonylag nyitott gondolkodású polgártársaink is mennyire elvárják a vezérelvű vezetést, mint egyetlen elképzelhető vezetői modellt, még egy régiós egyesület esetében is. Hát még a pártpolitikában... Ezzel pedig, kedves polgártársak, eleve kizárjuk a kollegiális vezetés, vagyis a valódi demokrácia lehetőségét!

Lélektanilag döntő mozzanat lehetett, hogy az utóbbi időben különösen sokan adták fel a küzdelmet és mentek külföldre (még a Védegyletből is) és Schiffer úgy érezhette, hogy szellemileg magára maradt. Nem feltétlenül az aktivista harcostársak hiányára vagy csökkenő számára, illetve kvalitásaira gondolok, hanem arra, amit szinte minden kommentár kiemel: Schiffer mennyire egymagában képviselte elveit, ami már-már Don Quijote-i szélmalomharccá tette küzdelmét. Érthető, ha ebből egy ponton elege lett és kiutat, más megoldást keresett. Saját maga és pártja számára is. Ez jött ki.

A Szabad Európa és mi

Még egy személyes példát el kell mondanom.

Több, mint tíz éve találkoztam először Schiffer Andrással, mikor megkerestem a Védegyletet, hogy szükség lenne egy erős és független civil médiára, komoly nemzetközi kapcsolatokkal és erre azt ajánlottam, hogy indítsuk újra a Szabad Európát, de ezúttal nem a CIA rádiójaként, hanem alulról szerveződő módon. Ezzel akkor még Cseh Tamást, Cserhalmi Györgyöt és másokat is megkerestem (Lengyelországban például Daniel Olbrychskit). A legtöbben támogatták a kezdeményezést, de András láthatóan ellenezte és akkor még a Védegyletben a később szakadárrá vált csoport is követte, amihez még kortesbeszéd sem kellett, elég volt az arcáról leolvasni, hogy ő ellenzi.

Talán érthető, hogy ettől nem lettünk nagy haverok, sőt...

Sok évnek kellett eltelni, hogy el tudjam ismerni András értékeit és talán ő is eléggé másképp lát azóta. Talán azt is belátná, hogy egy erős és független (avagy civil) média megteremtése kellő időben nemcsak az őszödi válság idején jött volna igen jól, hanem a migráns-propagandával szemben is és akkor talán nem kellett volna most Andrásnak arra jutni, hogy hiányzik az LMP érvényesüléséhez egy szélesebb társadalmi bázis és szellemi erőtér. Nyilván nem csupán egy alternatív médiastruktúra hiányzik, hanem még sok más eleme a társadalmi-politikai alternatívának, nem utolsósorban az érdekérvényesítés olyan formái, mint a szakszervezetek. András joggal hozta most fel, hogy még egy nyamvadt általános sztrájkot se sikerült összehozni ebben az országban negyedszázad „demokrácia” alatt. Csak hát rajta és rajtam kívül hányan fogalmaztuk meg egyáltalán ennek igényét programszerűen, minden adandó alkalommal?

Két kezünkön meg tudnánk számolni...

És itt jön a legkényesebb rész: hogyan folytatta András dédapja, Szakasits Árpád szociáldemokrata örökségét, ami ebben a furcsa országban már önmagában elegendő volt, hogy megbélyegezzék és lekommunistázzák. Pedig a balliberálisoknak vélt neoliberális értelmiséggel ellentétben Schiffer valódi baloldali hagyományok folytatója volt. Emiatt persze az álbaloldali ballib megmondócskák ugyanolyan ostobán fújtak és köpködtek rá mint a másik oldal. Aki egyenes, a politikában is az, ez persze egyik oldalnak se jön be. Igaz, Schiffer a régi szociáldemokráciát nem muzeális-historizáló módon, hanem korszerű ökopolitikai adaptációban folytatta, de a multik és a nagytőke globalizációjával szembeni konzekvens fellépésében jól felismerhető a szociáldemokrata elkötelezettség folytatása – persze az osztályharcos marxista szólamokon és korlátoltságon jócskán túllépve.

Túljuthat végre az LMP a szakadás traumáján?

A PM-es szakadás nyomán a szakadárok is hamar megtapasztalhatták, mikor például Bajnai oldalán a MOL-vezér mellett „kellett” kiállniuk, hogy a kiválás, az Együtt és az opportunizmus mennyire rossz választásnak bizonyult, ami nem az ő érdekeiket szolgálta, hanem valami egészen mást. Csak hát akkor már nem volt visszaút.

Bár maga Schiffer meglepően jól jött ki az LMP szakadásból, pártjának éppen legfőbb bizalmi tőkéjére, a hitelességére mért máig végzetesnek tűnő csapást ez a sztori, aminek fő üzenete egyértelműen rácáfolt a párt nevére. Az látszott, hogy lám-lám, náluk is a hatalom az ultima ratio és ugyanúgy marakodnak a koncon, a posztokon, mint más pártokban. Tényleges szavazótáborukat is minimum lefelezte, de inkább harmadolta a szakadás, de még ennél is sokkal érzékenyebb veszteség, hogy a potenciálisan általuk megnyerhető szavazóbázist úgyszólván megtizedelte.

Előtte 20 százalék fölötti eredmény is reális célnak tűnhetett, azóta sokszor 2-3 százalékra mérik őket és a bejutási küszöb is komoly kihívásnak tűnik. 

Lehet más az LMP?

A párt megújulásának egyik kulcsa éppen Schiffer okos visszalépése lehet, ha például két női vezetővel (ráadásul egy idősebbel és egy fiatalabbal) meg tudják nyerni a női szavazók jelentős részét és mindazokat, akik helytelenítik, hogy a magyar politikában afrikai szinten háttérbe szorítják a nőket (ezzel a párt simán 10 százalék fölé mehet).

Nem tudom, mekkora esély van erre, de az optimális megoldás az lenne, ha újra egyesülhetne az LMP és visszajönnének azok a törpepárt formátumra kárhoztatott PM-ből, akik együtt tudnának működni az LMP vezetésével, mert ennek nagyon jó konszenzusteremtő üzenete lenne, ami alkalmas lenne a régi bizalmi tőke helyreállítására, sőt: akár jelentős növelésére is. Még jobb lenne, ha az újrakezdés és a bázis szélesítése a párt arculatának és nevének megváltozásában is megnyilvánulna.

A valóban plurális, nem vezérelvű politika hívei ugyan maroknyian vannak itthon, ugyanakkor jó kommunikációval talán népszerűvé lehetne tenni egy ilyen civil részvételi alternatívát a putyini modellt képviselő orbánizmussal szemben, főleg ha nem jelenik meg a baloldalon más komolyan vehető alternatíva (akkor akár 20 százalék is kijöhet).

Elképzelhető, hogy Schiffer András többet tud tenni az LMP sikeréért kívülről, és ez a szerep talán alkatilag is jobban illik hozzá. Alighanem egyik legjobb, ha nem a legjobb politikai döntését hozta most meg azzal, hogy kiszállt a pártpolitikából.

Mindazok, akik eddig arra hagyatkoztak, hogy majd helyettük is lesz valaki, aki elmondja mindazt, ami egy normális parlamenti demokráciában elvárható, most kénytelenek aktivizálódni, mert Schifi nem képviseli többé a demokrácia ügyét a magyar parlamentben. Legkésőbb most ráébredhettünk, hogy nincs többé képviseleti demokrácia e honban és ha nem akarunk putyinista vezetést, népvezért, balkáni-ukrán korrupciót és háborút, illetve ha szeretnénk mégiscsak európaiak maradni és megőrizni a jogállamot, akkor nem várhatunk másokra, hogy helyettünk lépnek majd fel.

Mert ez bizony rajtunk áll.