A Clinton- és a Trump-vezette Amerika lényegében ugyanannak a neoliberálisnak nevezhető éremnek a két oldala. A világrendszerben elfoglalt kiváltságos helye folytán az Egyesült Államok erőforrás-orientált működése tulajdonképpen politikai ciklusokon átível és politikai irányvonaltól független. Mondhatni, könnyebb átjutni a tevének a tű fokán, mint egy magországnak levetkőznie ragadozó allűrjeit.
Vendégszerzőnk, Iványi Márton írása
A történelmi tapasztalatok nem sok jót ígérnek az amerikai elnökválasztás utánra. A következőkben egyes huszadik/huszonegyedik századi előzmények tágabb kontextusában kívánom megvédeni ezt az állításomat.
A Szovjetunió és a keleti blokk széthullása után 1991-re az Egyesült Államok egyedül maradt globális szuperhatalomként a színtéren. Úgy tűnt, hogy nem csupán a huszadik század, hanem a huszonegyedik is Amerika évszázada lesz. Bill Clinton és George W. Bush elnökök legalább is magabiztosan hangoztatták e nézetüket a nyilvánosság előtt több alkalommal is − például előbbi 1997 januárjában, utóbbi 2000 augusztusában.
Csakhogy ez a végletes optimizmus hamar elpárolgott. Pontosan tudjuk, hogy a Clinton-évek alatt kezdődő, majd a George W. Bush elnöksége alatt folytatódó önelégültség és gazdasági dereguláció a századfordulón egy tőzsdei buborék szétpattanásához, majd alig egy évtizeddel később egy mindent maga alá temető pénzügyi összeomláshoz vezetett. Az ifjabb Bush előbb-ütni-aztán-kérdezni öntörvényűsége pedig évtizedes háborút, s egyben az amerikai külpolitika tévútra terelődését is eredményezte a Közel-Keleten és világszerte. Ez a 2001. szeptember 11-i tragédiát követő, homályosan meghatározott „terrorellenes háború” és annak egy ki nem kényszerített, önhatalmúlag indított katonai beavatkozássá történő 2003-as kiterjesztése az amerikai külpolitika széles körű delegitimációját indította el – még a baráti országok körében is (vö. Brzezinski, 2013: 18-20).
A civileknek a Fallúdzsa ostroma során több alkalommal végrehajtott barbár legyilkolása, vagy a hírhedt Abu Ghraib börtön okozta sokkhatás még tartott, amikor a Wall Street-i boszorkánykonyhából kibuggyant 2007-2009-es gazdasági válság az Egyesült Államok hosszú távú gazdasági vezetésébe vetett globális hitet rendítette meg.
*
Amerika befektetési bankjainak és kereskedőházainak mértéktelen és telhetetlen magatartása, felborult pénzügyi egyensúlyuk és a pénzsóvár Wall Street-i spekulánsok ösztönözte vakmerő kockázatvállalásuk – amelyet csak elősegített a dereguláció és a kongresszusi felelőtlenség – indította el akkor és ott ezt a válságot, milliókat hozva rendkívül nehéz gazdasági helyzetbe. Ezt pedig csak súlyosbította, hogy a pénzügyi spekulánsok a nehezen átlátható bankokban és a biztosítási alapokban hihetetlenül nagy profitokat vágtak zsebre anélkül, hogy mindezt a gazdasági innováció vagy a munkahelyteremtés ellensúlyozta volna (vö. Brzezinski, 2013: 73-74).
E világszerte utórezgésekkel járó „tőzsdei földcsuszamlás” alapvető kérdéseket fogalmazott meg az amerikai rendszer társadalmi igazságosságáról és üzleti erkölcséről. Hiszen a recesszió – amelyet a Wall Street gátlástalanul pénzéhes spekulációjáról tett megdöbbentő felfedezések kísérték – egy társadalmilag felelős és termékeny kapitalizmus alapvető elveit hazudtolták meg.
És bár a Chris Dodd szenátor, illetve Barney Frank alsóházi képviselő nevével fémjelzett jogszabálycsomag, amely elvileg éppen e deregulációs problémát volt hivatott orvosolni, átment ugyan a törvényhozáson 2010-ben, elemzők szerint az mégsem garantál teljes védelmét. Ahogy különben a militarizmus porondján is felemás eredményt mutatnak a későbbi korrekciós (?) törekvések. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis a Nobel-békedíjas Barack Obama elnök a külföldi helyszíneken folytatott katonai beavatkozások száma terén még elnök elődjén is túltett. Igaz ugyan, hogy ifj. Bush afganisztáni, iraki, pakisztáni és szomáliai háborús kalandjai közül Obama az első kettőt hivatali ideje alatt idővel lezárta, legalább is a közvetlen katonai jelenlét tekintetében, ám „cserébe” jemeni, libiai és szíriai beavatkozásokkal tartotta a frontot. E nevezett hét ország lakosságának döntő többsége muszlim.
Donald Trump éppen a fentiekből adódó, hanyatló globális hatalom okozta általános amerikai frusztrációnak a kapálózó, kétségbeesett önképe. Ezt pedig olyan lármás, közhelyes-populista témamegjelölések kísérik, mint a nemzetbiztonsági célból folytatott kihallgatási kínzások, az elektronikus megfigyelés támogathatósága „indokolt esetben”, a klímamegállapodás esetleges felrúgása − hogy csak pár nemzetközi relevanciájú témát említsek −, és olyan ellenségképek keresése és találása, mint az iszlám, a hispánók stb. E szitokszó-kimondás időnként aktuálpolitikai áthallásokkal telített a tengeren innen, így akár a migráció tekintetében is. A posztkolonialista történelmi komplexusok fájától időnként nem látni a globálisan átrendeződő viszonyok erdejét.
Clinton(ék)ról már a zűrzavaros és sötét Whitewater-botrány óta erősen valószínűsíthető, hogy a szerves részét képezi(k) a gátlástalan piaci kapitalizmusnak a fentebb bemutatott folyamatokba torkolló modelljének, amelynek sem gyakorlatát, sem szellemiségét nem sikerült teljesen felszámolni azóta. Ráadásul e botránytól függetlenül is jobban kötődnek ehhez az establishmenthez annál, hogy gyökeres fordulat álljon be Hillary esetleges győzelme folytán.
*
A Clinton- és a Trump-vezette Amerika lényegében ugyanannak a neoliberálisnak nevezhető éremnek a két oldala. A világrendszerben elfoglalt kiváltságos helyei folytán az Egyesült Államok erőforrás-orientált működése tulajdonképpen politikai ciklusokon átível és politikai irányvonaltól független. Mondhatni, könnyebb átjutni a tevének a tű fokán, mint egy magországnak levetkőznie ragadozó allűrjeit.
Ahol talán árnyalatnyi különbségek mégis lehetnek Trump és Clinton között, azok egyebek mellett a külpolitikai kommunikációs stratégiák, beleértve az az iszlám világhoz való viszonyulást is.
Nevezett elnökjelöltek szellemi elődei, a demokrata Truman és republikánus utóda, Eisenhower elnök kezdte geopolitikai céloknak alárendelten létrehozni, illetve kiképezni, pénzelni és felhasználni a radikális iszlámot és annak politikai szárnyát. Truman úgynevezett lélektani stratégiai testülete már 1953 februárjától igyekezett kiaknázni az arab-muszlim világ vélt vagy valós konzervatív beállítottságának hagyományait a hidegháborús ellenfél térnyerésével szemben. Az 1957-ben meghirdetett Eisenhower-doktrína jegyében pedig Amerika a nemzetközi kommunizmusii – Magyarországon tudjuk jól, mennyire következetesiii – feltartóztatásának köntösében a helyi nemzeti demokrata, antiimperialista törekvések elleni helyi küzdelmekbe is beszállt, adott esetben vallási fatvák (!) kibocsáttatásával is. Csak érintőlegesen: a Muszlim Testvérek Társaságának felerősítése Egyiptomban a pánarab tendenciák ellensúlyozására, vagy szélsőséges esetekben például Afganisztánban a mudzsáhidún felfegyverzése a későbbiekben mind-mind az amerikai döntéshozatal e stratégiai céljainak megfelelően ment végbe. (Massad, 2015: 96-97)
E stratégiai hagyományok a hidegháború egészére jellemzőek voltak, mígnem a hidegháború lezárulásával az amerikai külpolitika új ellenség után nézett. E ponton lényegült át a (radikális) iszlám főellenséggé. A terrorellenes háború előkészítése és igazolása során soha nem látott mértékben kerültek előtérbe az iszlám radikalizmust fenyegetésként felfogó liberális és neokonzervatív eszmeáramlatok, olyan gondolkodók, mint Daniel Pipes vagy Richard Perle részéről.
Ez a stratégiai rugalmasság tükrözi a diskurzusok taktikai többértékűségének Michel Foucault (1999: 100-102) által leírt szabályát. A francia szerző arra a következtetésre jut, hogy a diskurzusok voltaképpen taktikai elemek vagy tömbök az erőviszonyok mezejében, mindamellett igen különbözőek, sőt, ellentmondóak is lehetnek egyazon stratégián belül; még az ellentétes stratégiákba is átkerülhetnek, s ehhez még formájukat sem kell megváltoztatniuk.
*
De nem csak az iszlámhoz való viszonyulásban bekövetkezett fordulat. Trump lényegében kimondja azt, amit Hillary Clinton gondol, amíg előbbi „hard”, utóbbi „soft”, de ugyanarról a hatalomról van szó.
Ez a hatalom gazdasági alapokon áll – „it's the economy, stupid”. A felszíni ideológiák ugyan egymásnak ellentmondani látszanak, ám aligha lennének markáns különbségek például Amerika egyik legnagyobb hitelezőjéhez, Kínához, vagy a klímakérdéshez való aktív viszonyulás tekintetében.
Arra, hogy az ideológiai réteg habja mennyire áttetsző és könnyű, és milyen súlyos alatta a gazdasági és geostratégiai érdekek nyers valósága, jelzi például Szaúd-Arábia rendszerszintű amerikai támogatottsága – ez már-már köztudomású, hosszabb fejtegetést nem is igényel. Kevésbé ismert, ám annál szemléletesebb példa erre a jelenségre, hogy Hillary Clinton 2009-ben az „indonéz iszlám modellnek” a demokráciával, modernitással és női jogokkal való összeférhetőségét hangoztatta, miközben az országban rendre előfordulnak a vallásos kisebbségekkel – beleértve a nem fősodratú muszlimokat és a keresztényeket is – szembeni atrocitások és egyéb emberi jogi sérelmek. Vagy az, hogy a neoliberális rend sziklaszilárd bábját képező, a korábbiakban Amerikában kiképzett és kelet-timori háborús bűntényekkel vádolt Yudhoyono elnök zavartalanul regnálhatott egy évtizeden keresztül ugyanitt.
*
Mint írtuk, Amerikának egy nagy történelmi lehetőség adatott a hidegháború végét követő '90-es években. Ám az amerikai kül- és monetáris politika a maga kapzsi túlkapásaival, illetve ésszerűtlen, erkölcstelen háborúival világszerte hiteltelenítette az országot.
Bárki is nyerjen jövőre, Amerika megítélése a világban elkerülhetetlenül romlani fog; és történelmi szerepének a legitimációja is tovább csökkenhet, ha továbbra is a belső rossz viszonyok és a nemzetközileg elítélt külpolitika maradnak a meghatározók a tengerentúlon.
Az Egyesült Államoknak minden rendelkezésre álló, történelmileg egyedülálló belső erejével felül kell kerekednie a belpolitikai kihívásokon, sodródó külpolitikáját pedig át kell alakítania annak érdekében, hogy visszanyerje a világ elismerését és tiszteletét (Brzezinski, 2013: 63).
Kurt Vonnegut egyik önkéntes száműzetésbe vonuló karaktere, Claire a Macskabölcső című regényben (2011: 70) azt mondja: az amerikai külpolitikának el kellene ismernie, hogy országukat gyűlölik külföldön, mintsem azt képzelnie, hogy szeretik. Talán leginkább arra kellene törekednie, hogy előbbi jelenség okai változzanak.
Amerika imázsa akkor volt a legkedvezőbb, amikor távolról nézte az ember, vagyis amikor izolacionista politikát folytatott. Talán erre a hatalomra is igaz, amit Milan Kundera a lengyel esszéíró Kazimierz Brandys nyomán állít Oroszországról: „ez a világ elbűvöl és vonz, míg távolról látjuk, és mihelyt közelről vesz körül, föltárja rettenetes szépségét”.
***
Brzezinski, Zbigniew (2013): Stratégiai vízió. Amerika és a globális hatalom válsága. Budapest: Antall József Tudásközpont
Foucault, Michel (1999): A szexualitás története. I. Kötet. Budapest: Atlantisz.
Juutinen, Marko és Käkönen, Jyrki (2016, draft) Battle for Globalizations? BRICS and US Mega-Regional Trade Agreements in a changing world order. Elérhető itt.
Kundera, Milan (1984): A megrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája. Hírmondó, 1984: 6-7.sz.
Kundera, Milan (2014): A lét elviselhetetlen könnyűsége. Budapest: Európa
Massad, Joseph (2015): Islam in Liberalism. The University of Chicago Press.
Romsics, Ignác (1999): Magyarország története a XX. Században. Budapest: Osiris
Vonnegut, Kurt (2011): Cat’s cradle. Budapest: Maecenas.
A biztonságpolitikai szakértő szerint sírni kellene azon, hogy az Egyesült Államok élén két hónapig még egy bűbájos, öreg, beteg szenilis bácsi áll, aki alkalmatlan arra, hogy a világ első számú hatalmát vezesse.
Vajon Donald Trump képes lesz-e kompromisszumos alkura rávenni Moszkvát és Kijevet? Megoszlanak az elemzői vélemények.
Miközben megtalálta a Donald Trumpra ható ellenszert, alaposan belerúgott a liberális magyar milliárdosokba.
Abban a hitben élnek, hogy kiegyensúlyozottan tudósítanak.
A leendő elnök nemzetbiztonsági tanácsadójának jelölt Mike Walz szerint a szervezet teljesen elveszítette a szavahihetőségét.
Elon Musknak nagy szerepe volt abban, hogy Donald Trump megnyerte a 2024-es választást. Hogyan került ilyen közel Trumphoz Musk? S vajon mekkora befolyása lesz a következő adminsztrációban?
A romániai államfőválasztás első fordulóját követő urnazárás után a szövetségi elnök rövid sajtónyilatkozatában elmondta: „a ma este csak a máról szólt”.
Az indoklásból az derül ki, hogy nem Gyurcsány embereivel, a régi baloldali káderekkel van bajuk, hanem azzal, hogy nincs szmsz.
