A jövő az óceán fenekén hever

„Tudják, mi indította el az egész világgazdaságot és politikát fenekestül felforgató mizériát az olajár hullámvasutazásával? Nagyjából az, hogy az amerikaiak kitaláltak egy új technológiát, amivel addig kitermelhetetlennek tartott olaj- és gázlelőhelyeket lehetett kitermelni. A világ megtanulta a palagáz nevet, a szaúdiak meg felpörgették a hagyományos termelést, hogy lenyomják az árakat, és ezzel gazdaságtalanná tegyék az amerikaiak kitermelését.

És akkor kiderül, hogy van ám a palagáz-készleteknél is sokkal-sokkal nagyobb kiaknázatlan szénhidrogén-tartalék a tenger fenekén.

Jó, az előbb nem voltunk teljesen pontosak, valójában már a 60-as évek óta tudunk a tenger fenekén összegyűlő metánhidrátról. A cuccot már vagy fél évszázada elnevezték lángoló jégnek, mert tényleg úgy néz ki, mint a jég, hideg is, és meg lehet gyújtani, ugyanolyan kék-narancssárga lánggal ég, mint a földgáz. Hát, ebből van odalenn annyi, ami óvatos becslések szerint a 10-szerese a Föld teljes hagyományos földgázkészletének.

Valahogy tehát azt kell megoldani, hogy miután odalenn összelapátoltuk a jégkását, azt a hőmérsékletet és a nyomást megtartva hozzuk a felszínre, ott belepakoljuk speciális tankerekbe, hogy aztán a parton a visszagázosító üzemben kiszedjük belőle a gázt. A jó hír az, hogy ennek a feléhez már megvan az infrastruktúra, ugyanis éppen tombol az csővezetékek helyett tankerhajókon szállított, cseppfolyósított földgáz, az LNG forradalma. A rossz hír meg az, hogy ebbe beszállni mocskosul drága dolog, 40-50 milliárd dolláros magasságban futnak most a világ legnagyobb LNG-projektjei. És akkor még mindig nincs megoldva a metánhidrát kitermelésének, és biztonságos felszínre hozásának problémája.

A dolog tehát úgy áll, hogy tényleg kincsek hevernek a tengerfenéken, amikkel jó hosszú időre megoldódhatnának az energiagondjaink, és olcsó alapanyaghoz juthatna egy csomó fontos iparág. Lehet hogy még nem tudjuk őket gazdaságosan felhozni onnan, de legfeljebb pár évtized és ez biztosan változni fog. A kérdés csak az, hogy ha potenciálisan óriási környezetrombolás az ára a kincsnek, vajon tudunk-e akkora önmérsékletet tanúsítani, hogy ne vágjunk bele azonnal a kitermelésnek, amint képesek vagyunk rá, hanem inkább finomítsuk a technikáját addig, míg ezt a bolygó kinyírása nélkül is meg tudjuk tenni. Az elmúlt pár ezer évben nem az ilyen típusú kollektív bölcsességről volt híres az emberiség, de azért reménykedjünk, hátha.”