A felnőttkor trónra lépése (Lev Grossman – A varázsló birodalma)

„A sorozat folyamán állandóan visszatérő és különböző módokon felhasznált fejlődésregény-motívumokat és a fantasy eszközeit a záró kötetben a szerző csúcsra járatta. Fillory egyrészt már a puszta létezésével ezt támasztja alá, másrészt nem pusztán háttere, hanem a trilógia tevékeny részeseként katalizátora is mindkét műfajnak. A küldetésben járó Janet és Eliot beszélgetéseik során felfedezik, hogy korábbi énjeik immár szűkek számukra és új személyiségükkel még nem barátkoztak meg teljesen. Nagyon önkényesnek tartom Grossman részéről azt, hogy ezt a fejlődést kizárólag egy küldetés során állapíthatják meg.

Ez az önkény egyrészt felhívja a figyelmet arra, hogy mennyire meghatározott és ezáltal korlátozott mozgástérrel rendelkezik egy ilyen műfajú regény, másrészt Grossman reflexíven viszonyul az általa választott zsánerhez. Nemcsak felszínesen piszkálja a fantasy tolkieni örökségét, hanem ki is fordítja azt: a tükrök szimbolikáját köti össze a tolkieni alteremtő fogalmával. Ovidius Átváltozásokban olvasható Narcissusa óta furdalja az emberiség oldalát a tükrök működése és mikéntje. Azóta is különböző hajmeresztő találgatások táptalaja, így a zsánerírók részéről állandó érdeklődésre tarthat számot, legyen az portálként való működése, mint Lewis Carroll Alice Tükörországban kötete vagy az igazság megjelenítésére használt eszköz, mint Bram Stoker Drakulájában. A tükör játékba hozható, mint lehetséges világ, amely kísértetiesen hasonlít az általunk ismerthez. Azzal, hogy témává emeli őket és csavarint egyet a szabályokon, megfricskázza a kánont, amelyből jött.

A varázsló birodalmában tükröződik minden, aminek tükörképe lehet: Fillory, Quentin vagy akár a Chatwin-testvérek. Ezek a tükörképek azonban torzak, csak tüzetesebb vizsgálódás után lehet felismerni az eredetüket. Ugyanakkor a tükrökbe nézve önreflexiókra is késztethetik a beléjük pillantót. Felismerik – ahogyan Janet és Eliot –, hogy már nem azok, akik tizenhárom évvel ezelőtt elkezdték ezt a hatalmas kalandot, vagyis öregedtek és ezt el is fogadták. Így írják felül a fiatalság eszképizmusának szükségességét és az ezzel járó örök vágyódást az ifjúságra, a gondtalanságra való igényt, helyette bejárva egy utat, immár készek kilépni Filloryból, vagyis a »hosszú nyár véget ért« [407. o].”