Brexit itt, Brexit ott

„Ritkán szokott előfordulni, hogy valami olyan »népi« döntés szülessen, amely egy adott lokalitás helyi uralmi struktúráinak és a lokalitást vezérlő globális hatalmi struktúrának is ellenére van. A nép mint lehetséges alany, nem nagyon jöhet szóba, mert nem gondolhatjuk komolyan, hogy az átlagos választópolgár valóban alkalmas egy ilyen hihetetlenül komplex kérdés eldöntésére, a hosszú távú előnyök és hátrányok tudományos pontosságú összehasonlítására. Nem, a népszavazáson résztvevők döntő többsége mindezeket az összefüggéseket nem ismeri, de nem is nagyon érdekli mindez. A választók ugyanis általában nem a valóság értékelése alapján döntenek, hanem az egyes véleményhatalmi komplexumok valóságról szóló »történeteit« hallgatják meg, és ezek közül arra adják a voksukat, amely aktuális érzelmi-indulati állapotukhoz a legközelebb áll.

Márpedig az aktuális érzelmi-indulati állapot ma a csalódottság, a reménytelenség, a frusztráció, fenyegetettség, szorongás, tehetetlen düh és más hasonló negatív érzelmi energiák által írható le. Európa népeinek – és persze a briteknek is – nagy része ma vesztesnek érzi magát, és tegyük hozzá, hogy többnyire joggal. Ezért teljesen kézenfekvő az a feltételezés, hogy mindenféle olyan akcióban szívesen vállal szerepet, amelyben nemet kell mondani, és ahol leginkább büntetni lehet. Büntetni azokat a hagyományos uralmi struktúrákat, amelyek elképzelésük szerint vesztes létük okozói, fenntartói.

Jelen esetben azért alakulhatott ki, legalábbis a közvélemény-kutatások szerint az uniós tagságot elutasító többség, mert a csalódott, önmagát sokféle értelemben kiszolgáltatottságban és fenyegetettségben érző választók így egyszerre büntethetik meg a számukra globális fenyegetésként tételeződő Európai Uniót, akárcsak a hagyományos uralmi struktúrák lokális osztagait. Ha tehát a valóságos »alanyt« vagy »alanyokat« keressük, akkor az alapkérdést másként kell feltennünk. Arra kellene választ keresnünk például, hogy ha az Európai Unió egyre kevésbé alkalmas konstrukció ahhoz, hogy Európa egésze egységes stratégiák mentén legyen képes emberséges jövőt építeni önmaga számára, akkor erre miért nem az az első kézenfekvő válasz, hogy akkor olyanná kellene tenni. Attól ugyanis, hogy szép lassan mindenki kilép ebből a nyilvánvalóan egyre alkalmatlanabbá váló szerveződésből, az eredeti probléma, mármint hogy miként lehetne méltó emberi létfeltételeket teremteni Európában, még nem oldódik meg. Sőt, szinte biztosra vehető, hogy az így széthulló közösség sokkal inkább válna a tehetetlenség, az anarchia és a káosz színterévé, mint a mostani, amely a jelenlegi uralmi struktúráival kétségtelenül ilyen irányba halad.”